Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - PETŐFI-ÉV - Ivan Zlatarev: Petőfi Sándor és Bulgária
mintha zászlókat tépne szét, közben a szavak ujjaikat égetik. Ez is tanujele annak, hogy milyen korszerű Petőfi annyi év eltelte után. Emlékszem a honvédő háború első napjaira. Petries szülővárosomból — amely Belaszica és Ograzsden hegyei között fekszik — a népi hadsereg partizán csapatokkal megerősített osztagai elindukak Jugoszláviába, hogy onnan kiűzzék a német fasisztákat. Városkánk gimnáziumi épületét kórházzá alakították, ahová mindennap háborús sebesülteket hoztak. Ebben az időben mi, a kamaszkorból alig kinőtt Komszomol-ifjak, agitációs brigádokkal gyakran látogattuk a sebesült katonákat; szavaltunk, énekeltünk Botev-, Szmirnenszki-, Vapcarov-verseket, s a hegyekben született új partizánverseket. Természetesen Petőfi-verseket is. Amikor kórusban kezdtünk szavalni! „Hiába ömlik, hősök, véretek, Ha a koronát el nem töritek. Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? — Akasszátok föl a királyokat!” Néhány versét a sebesültek őrizték. Emlékszem egy katonára, aki a zsebéből félig elszakított papírdarabot kotorászott elő, amelyen kézzel írott Petőfi „Akasszátok föl a királyokat” sorai voltak alig olvashatóan. Ez a katona íme, magával vitte a harcokba a Petőfi-verset, ezzel feküdt le a sáros sáncokba, golyók, gránátok üvöltése közben; biztosan voltak vérfoltok is ezen a lapon. Ilyen módon Petőfi költészete annyira a mi költészetünkké vált, mintha a költő bolgár földön született volna! Hasonlóan vélekedtek a görög partizánok, és ugyanezt hallottam jugoszláv antifasisztáktól is. Petőfi már nemcsak a magyaroké. O a progresszív emberiség költője. S ezzel az örökkévalóságé! 40
