Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Az író etikája
suk. Ami miatt zavarban vagyunk, ha Móricz naplójának bejegyzéseit időben egyeztetjük — akár a megvalósultság művészi színvonalán is — a közkézen forgó Móricz-képpel. Ami miatt belétörik a bicskánk egy Sarkadi-, egy Váci-életmű józan, hiteles értékelésébe, ami miatt újra kell fölfedeznünk Reviczkyket, Bródykat, Tolnai Lajosokat, ami miatt eldönthetetlen polémia feszül máig Kossuth és Széchenyi alakja közé, és sorolhatnám ... Olyan ez, úgy tűnik, akár az átok, akár a görög sorsszerűség. Alig kikerülhető. Hiszen nézzünk magunkba: próbáljuk lehántani szavainkról, gesztusainkról a belénk verődött, ránk kövesedett viselkedés álarcait, festéknyomait! Gondoljunk vissza: hányszor árnyalta mondanivalónk hitt igazát a pillanatnyi érdek, a körülmények akár igaz, akár hamis, akár csak jelentéktelen vagy eltúlzott hatalma, hányszor gondoltunk lelkűnkben, meggyőződésünkben másként, mint azt másoknak elmondva végül is megfogalmaztuk! Hányszor vesztünk, tévelyedtünk el az akaratlan, szándéktalan taktikázás krétai méretűvé nőtt labirintusában ?! Hányszor állítottunk praktikusnak vélt, hitt, magyarázott célok miatt alantabb a mércét?! S hányszor tettük magasabbra a lécet, mint erőnk és tehetségünk megkívánta volna : s pusztán csak azért talán, hogy dacos, bele nem nyugvó, le nem győzhető, konok önmagunk mártírként éghessen?! S tudván pazaroltuk, tékozoltuk a többre érdemes energiákat! Akár csak úgy, hogy többet vállaltunk, mint szabad lett volna! Akár úgy, hogy kevesebbet, akár úgy, hogy mások helyett is vállaltunk! S végül — fájdalmas-szép torzóban meg- kövesülve, beléroppantunk. Kérdéseket, ellentmondásokat, kételyeket hagytunk örökül magunk után: hogy akarva, nem akarva belérokkanjon talán egy újabb nemzedék?! Vessünk ennek véget, egyszer s mindenkorra! Ne engedjük, hogy felőrölje közömbösen a pohárban kavart vihar igazi viharokra fölkészült szellemi hadainkat! Önismeretet! Önmagunk nosztalgiamentes, felelős vállalását! Rendet végre, kegyetlen, szigorú rendet magunkban! S akkor könnyebb lesz magunk körül is rendet teremteni. Mit és hogyan tegyen hát az író, a költő, a művész? A válasz vulgárisán egyszerű, ha megegyezünk az író, a költő, a művész társadalmi „szerepének”, elhivatottságának értelmezésében. A művész társadalmilag megkülönböztetett ember. Tehát ember — s nem fáklya, nem néptanító, nem politikus: ember! Nem különböző, hanem megkülönböztetett! Hiszen megkülönböztetett, kiemelt, nagyobb teherbírású a felelőssége, összetettebb, bonyolultabb, érzékenyebb — akár ellentmondásosabb is — a lelkiismerete! És megkülönböztetett, mert tehetsége predesztinálja! Azon a jogon szólal meg: hogy értünk szól! Azon a jogon, hogy tehetsége van, hogy sorsszerűén kiválasztatott: hogy hivatása van! Varázsos missziója: joggal igényelheti, hogy odafigyeljünk rá, hiszen amit és ahogyan mond: lényegileg ránk vonatkozik! Ez az ő emberi többlete: hogy nem csak magáért, nem csupán magának, de másokért, a csírájában, hajszálgyökereiben, a nosztalgiáiban vagy csupán legendáiban létező közösségért beszél, jajgat, kiabál vagy gondolkozik! Az Emberért — azért az emberért, akiért van, létezik a Közösség, és aki ezért a közösségért van, létezik! Ez a művész mércéje: az önmagában rejlő Mindenség. Az önmagában létező Emberiség! ...De ezek nagy szavak, s tulajdonképpen közhelyek is. Hiszen újat — immár két évezrede — aligha mondhatunk. Mit tegyen hát a művész?! Alkosson, hiszen ez joga és kötelessége is. De csak azt, csak annyit és csak úgy, ahogy valóban ő mondaná! Csak azt: ami elvitathatatlanul az övé! Csak annyit és ne többet: nincs jogunk fércmunkát, félkész munkát kiadni a kezünkből! 19
