Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Az író etikája
Nincs jogunk túlterhelni az információáradattal amúgy is túlterhelt embereket! S harmadszor: nincs jogunk legjobb tehetségünk színvonala alatt életre hívni műveket! Nincs jogunk becsapni ezzel önmagunkat, mondván: ebből élek, hát írnom kell! És csak akkor szabad írni, mikor már torkunkat szorítja a megérlelődött mondanivaló! A mesterségesen — akár a veszély kényszerítette — idő előtt szült csecsemő, tudjuk, milyen kockázatos sorsú. S még egy: hamis, erkölcstelen az az író vagy költő, aki akár csak a vájt- fülűnek, akár csak az egyszerű embernek ír — írjon igazat bár igazat és tehetségesen, írjon bár tiszta és szép szándékkal. Ne minősítsük alább vagy feljebb — az embereket: „Minden ember fenség!”. Az embernek kell írni s úgy, hogy megérthesse, hiszen róla és neki írunk. Miatta és érte. Miattunk és értünk! Befejezve: ne hagyjuk, hogy szerepek — legyen az fő vagy statiszta — ránk bélyegződjenek. Ne engedjük, hogy mást és másként mondjunk, írjunk, mint hisszük! Ne áltassuk magunkat — ne legyünk hősebbek és mártírabbak, mint vagyunk! Legyünk önmagunk! Felelősségünk mérhetetlen, akkora tán — példánk van elég — hogy a teherbe belé is halhatunk. Nyilván vitatható, cáfolható s valamennyire naivan romantikus is, amit mondok. S a jogom is megkérdőjelezhető. Még nincs mögöttem igazoló fedezet. S azt sem tudom, valaha lesz-e. Fiatal vagyok, s lelkiismeretem még nem nyugodott meg, hogy nekem, személy szerint, jogom és kötelességem az írás. * Elhangzott 1972. november 17-én, a Debreceni Irodalmi Napok tanácskozásán.
