Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Az író etikája
ÖRDÖGH SZILVESZTER Az író etikája Összegyűjthetnék, összeollózhatnék kis antológiát nagy alkotók — vagy akár kis- és középszerű írók-költők — műveiből: íme, ezt követelte Petőfi, erre vágyott Babits, így akarta, így szerette s ebbe pusztult bele Ady, József Attila s még annyi más. Tetszetősebb lenne és könnyebb,, lényegibben, pontosabban s bizonyára szebben is megfogalmazott mindaz, amit értelmem és lelkem kételkedéseiből leszűrni kívántam, amit akaratlan megalkuvásokkal megküzdve életre vajúdtam, mint követendőt, legalább is jómagam számára. S ezt, a nekem nehezebbet, most mások elé tárom, vállalván előre, mint joggal cáfolhatókat, tévedéseimet. A magyar irodalom, szinte születésétől kezdve (úgy látszik, ezt testálta reá a teremtő-fölnevelő társadalmi bölcső) mindig magyarázatra, magyarázkodásra szorult és szorul. Alig van — vagy talán nincs is — íróművészünk, kiben lényeges ellentmondások ne munkálnának, még haláluk után is, mikor már föllebbezhetet- lén tárgyiasságában áll előttünk a Mű; s mi, örökösök, civódunk, vitatkozunk, pro és contra kisajátítunk, nem értünk egyet. Elegendő példaként már olyan nevek említése is, mint Jókai, Mikszáth, Juhász Gyula, bár Írhatnék szinte bárkit, ki jelentőssé tette magát, hogy fölidéződjék bennünk az értékelések, értelmezések ellentmondásos sokoldalúsága, s mind, mind hihető és elfogadható tényanyaggal alátámasztva. Nincs — lassan akaratom ellenére el kell hinnem —, nem is lehet egyértelmű, véglegesíthető példakép, s ha ez így igaz, hogyan csodálkozhatnánk a tendenciák vitathatóságán, a korszakok, a csoportusulások, az erővonalak eszmeiformai bonyolultságain?! S mindehhez hozzá kell tenni: mindenki, aki ilyen vagy olyan módon megítélni, helyére tenni akarta és akarja a Műveket irodalmunkban — az európai vagy világ- irodalmi szembesítésekről, jogos helykeresésekről nem is beszélve! —, tiszta és igaz szándékkal teszi ezt hite és elképzelése szerint, azon az elemi jogon, hogy szereti, s nem akármilyen fokon a magyar irodalmat! Mégis, úgy tűnik, hasztalan a jószándék, hasztalan az önfeláldozó szeretet: viták, ellentétek, föl nem oldható egyet nem értések lépten-nyomon fakadnak. A furcsa, tragikomikus jelenség véleményem szerinti okait most nincs szándékomban középpontba állítva kifejteni. Amire figyelni akarok, mindezek egy része csupán, s mint részigazság (bízván a törvényben: pars pro toto), talán az egészre is igaz fényt deríthet. Az általánosítás elemi módon kikezdhető kockázatát vállalva (jobb, könnyebb módszerre nem találván, vagyok kénytelen általánosítani), kimondom azt a sarkalatos problémát, ami úgy érzem, kevés kivétellel minden jelentős, nagy alkotónké: a szerepjátszás szinte végzetszerű jelenléte. Félreértés ne essék: nem kétszínűségre, kétkulacsosságra gondolok, hanem egy öröklött kényszerűségre, ami sokszor indokolhatatlanul is akár, de nem engedi teljességében, a maga eredetiségében, a saját fejlődéstörvényeinek megfelelően kibontakozni az alkotót. Ami miatt zavarban vagyunk, ha Arany János 1850 és 1870 között írott nagyszámú, fájdalmas, szív- és értelemszorító, s ugyanakkor zseniális töredékeit olvas18
