Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Herédi Gusztáv: A járda szélén (Novella)

ment az esze ennek az embernek? Mert akárki is Tálas, de ilyeneket vágni a fejéhez? Én Gerő mellett ültem, hát oldalba böktem, de ettől mintha még jobban belelovallta volna magát az ordításba, már szabotőrnek nevezte Tálast, aki összejátszik az osztályellenséggel — ilyen ócska dumát —, és a telefonhoz ugrott, hogy föltárcsázza a bíróságot, amikor azon vettem észre magamat, hogy kiabálni kezdek, túlüvöltöm Gerőt, és védelmembe veszem Tálast. Érted ezt? Megvédtem Tálast! - A férfi szuszogott, fújtatott, mintha az előbb hagyta volna abba a veszekedét, ordítást. Felesége meglepetten nézett rá. — Hát... hogy őszinte legyek, nem értem. — Én sem — válaszolta a férje — Amikor a gyűlés után reprodukálni próbáltam, hogy mit is műveltem, alig jutott az eszembe valami. Mintha holtrészeg lettem volna. Csupán egy dolog maradt meg a fejemben, de nem is ott és nem is érv, nem indok, hanem sérelmes, fájdalmas kérdés: miért ordított úgy és verte az asztalt Gerő, hogyan mert egy embert szabotőrnek nevezni, mindennek összemondani, vérig alázni? Hogy mert?... — Az asszony megindultan hallgatta, tekintete szánakozással volt tele. — Ki vagy merülve, hidd el nekem. Az idegeid... — Többről van szó — ingatta meg lassan a fejét Telkes. — Hányszor ordítottak rám is valaha népes gyűléseken, gyanúsítottak meg képtelen vádakkal s dobtak ki végül az állásomból is... — Mesélted, dehát régen volt az, mikor is? — Régen, valóban. Tíz évvel, húsz évvel ezelőtt. Nem mindegy? Most látom csak igazán: el lehet-e felejteni a megaláztatást, a szörnyű csalódást, kétségbeesést?... — Lehajtotta fejét, sokáig hallgatott. Olyan váratlan, elfogadhatatlan, lesújtó volt az egész, hogy úgy tetszett, az egész társadalomból, magából az életből rekesztettek ki. En nem tudtam, hová forduljak, miben reménykedjek, higgyek még, ki maradt meg barátomnak, ki támadt ellenem, egyáltalán hol a helyem az emberek között. Teljesen megzavarodtam. És úgy látszik, ma is ... Tálast veszem védelmembe. Éppen őt. És, és — amitől félek — nem tudom, nem tudhatom, mikor tör fel régi sérelmem s mikor követek el még ilyen őrültséget? Mikor?

Néhány napig délelőtt haladt el az állomás táján. Meglepődött, hogy mennyivel csendesebb ilyenkor az egész környék. Csak egy-két autó vesztegelt az út szélén, korán idejött utasok várakoztak bóbiskolva a déli járatokra, s néhány hordár ődöngött a széles járdán. Nem állt be még méhdongásos, zamatos halmai mögé a gyümölcsárus, nem hozta el pékségek illatát a pereces sem. Az öreggel az utca elején találkozott. Alig ismert rá. Nyoma sem látszott arcán a ráncgörcsösülés- nek, szemében nem lobogott eszelősség, derűsen ballagott az állomás felé. Másnap már a kocsik körül pillantotta meg. Rövid bőrkabát volt rajta, az elmaradhatatlan sofőrsapka, s a kocsivezetők között cigarettázott. Szemmel láthatóan élvezte, hogy komoly kollégák társaságában füstölhet. Ezekben a napokban Telkest újabb meglepetések érték részéről. Látta, amint a forgalmistával meg a szolgálatos rendőrrel beszélgetett egészen komolyan, de megpillantotta a volán mellett is. A sofőr a motorral bajmolódott, intésére az öreg csavarta a kulcsot, begyújtotta, leállította a motort. Telkes nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Mátyás király nem ült annyi méltósággal a lován, mint a félkótya a vezető ülésen. Végül már egyedül is látta dolgozni. A keréktárcsa csavarjait szorította meg, a motorházban kalapálgatott, de befeküdt a busz alá is és türelmesen végezte a piszkos munkát. Telkes hálásan tekintett ilyenkor a közelben beszélgető sofőrökre, s szerette volna megköszönni, hogy megszánták az öreget s munkát adtak neki, hadd érezze magát hasznos, normális embernek. Még azt is megbocsátotta nekik, hogy kuncogva néztek össze, amikor az öreg porosán kecmergett ki a masina alól.

Egyik nap hamarabb jött ki a gyárból s már kora délután az állomás elé ért.

13