Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Herédi Gusztáv: A járda szélén (Novella)

Nagy tömeg tolongott ott. A félkegyelmű — szokása szerint — hadonászva, szenvedélyesen magyarázott valamit a körülötte állingáló sofőröknek. Eközben néhány kamasz mögéje settenkedett. — Alázatos szolgája, állomásfőnök úr! — emelt kalapot az egyik. — Halló, sofőr úr, hol a kocsija? És mikor indulunk? — állt elébe a másik. Az öreg hadonászó karja megállóit a levegőben. Bambán meredt a fiúkra, szája megnyílt, hogy válaszoljon, de közben ráébredthetett.hogy valami nincs rendben, arca kínosra torzult, tekintetébe zavar homályosult, és ajkát már csak habogás hagyta el. Kitört körülötte a hahota. Az öreg dühbe gurult, ordibálni kezdett a suhancokra, öklét rázta eszeveszetten. Még nagyobb röhögés harsant föl köröskörül. A hibbant már átkozódott, tirádákat káromkodott, köpködött, de — Telkes meglepetésére — kifelé kezdett hátrálni a tömegből. A kacagó sihederek uszályként követték, bosszantották és nevették, mígnem az öreg toporzékolva és fenyegetőzve messze el nem húzódott és megálló« a sarkon. A járda szélén. Telkes vele vonult vissza. Nem fordult el az öregtől, amikor nyálasán rikácsolt, nem sütötte le a szemét őrjöngése láttán, végig a közelében maradt, az első gúnyos szavaktól a kínos eszmélésen át a sarokra érkezésig. Tisztes távolságra állt meg tőle, s hosszan nézte, amint az öreg lihegve mered az állomás felé, tekintetében düh és zavar gabalyodik össze, és szeme villanása, ajka vonaglása, egész testének remegése mind arra vall, nem érti, miért űzték el onnan. Telkes számára viszont most világosodott meg sok minden. És úgy látta, nem érdekes már, hogy mitől őrült meg az öreg, itt napról napra ismétlődik meg a tragédia; nap nap után érzi jól magát délelőtt az állomáson egykori kollégái között, akik ismerik még normális korából, tanúi voltak a szörnyű csapásnak, amitől eszét vesztette, és szánakozva fogadják be maguk közé. De naponta megjön a délután, és a suhancok és a köte- kedés, és neki újra meg újra rá kell ébrednie, hogy nincs mit keresnie az állomáson, s naponkint szenvedi el a kigúnyolás, kirekesztés, elűzetés fájdalmát.

És kiszorul a járda szélére.

*

E meglátásai alapján Telkes úgy vette szemügyre az öreget, mintha nem figyelte volna már jó ideje. De hajlott háta, kopott sapkája, kajla orra, előremeredése most már mást mondott számára. Szerencsétlen figura, ennyire nem tud elszakadni attól az átkozott állomástól, s noha csupán ott volna munkája, társasága, szórakozása mindene, onnan naponta elűzik. És itt állhat meg .csak, a járda szélén, a sarkon, a megzavarodottság, a kirekesztettség, a sehova sem tartozás szigetén. Az öreg fölmordult, a száját elhúzta, s ez a mozdulat, amelyet a saját képmásán is meglátott a múltkor borotválkozás közben, váratlanul önmagára emlékeztette. Mit is gondolt az előbb? Kirekesztettség, sehova sem tartozás, megzavarodottság szigete? Ahogy ismételgette magában ezeket a fogalmakat, úgy érezte, most érti csak meg igazán az öreget s azt is, honnan ered a hasonlóság kettejük között, hiszen, ha meggondolja, miként űzték el őt is annak idején az ő „állomásáról”, és hogyan ütötték ki a kezéből a „volánt”, s hogy az egykori kétségbeesés, zavar miként tör fel ma is néha üldözéses álmaiban éppúgy, mint váratlan kitöréseiben, akkor be kell látnia, hogy nem botrányos jelenet után, nem is röhögő kísérettől űzetve, s főleg nem értetlenül őrjöngve, hanem józan fölismerésből, higgadtan és csendesen neki is a járda szélére kell állnia.

Legalábbis néha-néha.

14