Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - Herédi Gusztáv: A járda szélén (Novella)

még egyszer a kopott sofőrsapka láttán, s nagyon szeretett volna a hibbant szívébe látni. Mit érez, amikor körülvihogják? Miféle sérelem szakad föl benne, amikor ordibálni kezd?

És egyáltalán, mitől őrült meg?

— Úgy féltem a kedves vonásaidat, az egész arcodat — karolt bele Telkesné a férjébe, amint a központ felé haladtak. — Ha látnád magad mostanában. A szemed, a homlokod, a... a... kihez is hasonlítsalak? Nézz csak oda, mint az a vénember ott a sarkon. Pontosan úgy meredsz előre te is ... — Telkes megállt. — Tudod, hogy ki az az öreg ? — Hát... egy sofőr. — Egy őrült... — Erre az asszony is megállt, a félkegyelműre meredt, azután a férjére, majd nevetésben tört ki: — Na, ezt jól eltaláltam. — A férje sem tudott komor maradni mellette, kacagva haladtak el az öreg előtt s Telkes attól tartott, az fölfigyel rájuk, azt hiszi, hogy őt nevetik ki, s lármát csap. Az asszony csak később kérdezte meg kissé aggodalmasan: — De ugye nem haragszol, hogy épp egy kelekótyához hasonlítottalak? — Áh!

— legyintett a férfi — hiszen végül is megkacagtattál.

Másnap azonban, mihelyt a hülyét meglátta, eszébe jutottak az asszony szavai. Megborzongott, miben is hasonlít az ő arca, nézése az őrültéhez? Az öreg a járda szélén állt, s vádlón, ugyanakkor sóvárogva is az állomás felé tekintett. Az ajka megrendült, és Telkes megpróbálta elképzelni, vajon az ő szája sarka is ilyen. És ha nagyon bámul valamit, ő is ennyire elejti az állát, az orra is így megnyúlik? Másnap, borotválkozás közben bosszúsan tekintett a tükörbe: ahogy a kés elől elhúzta az orrát, a képe éppúgy kajszult el, mint az öregé, amikor fintorog. Hej, az az asszony valóban ráhibázott valamire... A következő nap korábban jött haza a munkából. A félkegyelmű hangját már messziről hallotta. Ordítás közben el-el- csuklott, kamaszosra vékonyuk, s talán ennek ellensúlyozására a koma elkezdett toporzékolni, veszettül taposta az aszfaltot, majd amikor még jobban kacagták, köpködni kezdett dühében, csakúgy fröcskölt a nyála. Telkes undorodva fordult el. Ilyen visszataszítónak még nem látta, s már sajnálni sem tudta. Egyre csak azt kérdezte magában, hogyan képes egy ember ennyire kivetkőzni magából. Amikor pedig eszébe jutottak felesége szavai, fölmérgelődött. Épp ehhez a nyál- fröccsentő, rikácsoló agyalágyulthoz hasonlította őt az asszony?... Dühösen gyorsította meg a lépteit, távolodjék el az állomástól és ezektől az ostoba gondolatoktól. Napok múltán is azonban, ha a görnyedt öreget meglátta a közelben, kihúzta magát, ha felfigyelt a hibbant lógó orrára, ráncos homlokára, fölkapta fejét, igyekezett derűsen tekinteni előre, s csak később fogta el bosszúság, mit hülyéskedik, ha valóban olyan mord a tekintete, mint a bolondé, akkor az csupán a jele valaminek, aminek mélyebb oka van, nem lehet kiegyenesedéssel elintézni. Ekkor azonban szorongva kérdezte magában, ha az a mélyebb ok valóban fontálI, eljuthat ő is oda, ahova a félkegyelmű.

— Nem értelek, hiszen vesztél te már össze Gerővel, aztán ki magyarázkodtatok.

— Most is ez történt. Valamit azonban nem tudok elfelejteni. Összehívtunk egy megbeszélést az anyagbeszerzésről, s tudtam, hogy Gerő dühös Tálasra, sok minden hiányzik, maholnap leáll az építkezés. Tárgyalni kezdtünk hát, s ki-ki előáll javaslataival, miként lehetne javítani a helyzeten. De Gerő csak izgett-mozgott a széken, dühösen meredt reánk, aztán csak fölpattant, mit kerülgetjük a forró kását, miért nem mondjuk ki nyíltan, hogy Tálas nem dolgozik, fizetett tekergő, közönséges naplopó, hitvány munkakerülő — ordította egy szuszra. Mi csak ledeztünk, el12