Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Herédi Gusztáv: A járda szélén (Novella)
bált rájuk, azok annál harsányabban röhögtek rá. Teljes értetlenül nézte őket. Ki ez az ember és miért olyan dühös? És a fiúk miért bosszantják?... Mikor azonban a vénember kiáltozása rikácsolássá rekedtük, s a suhancok már hasukat fogva vihogtak, Telkes szánakozva és udorodva hagyta ott őket... Pár nappal később ismét ordibálás közepette látta meg az öreget; öklét rázta, szeme eszelősen forgott, s Telkes már nem is várta meg, hogy a fiúk fölkacagjanak, zavartan, sietve távozott az állomás közeléből. A harmadik alkalommal már végignézte a veszekedést. És megértette, hogy az öreg őrült. És az állomás bohóca. — Úgy fáj nekem, hogy olyan szomorú vagy mostanában — nézett rá az asszony. A férfi hallgatott. — Hát már én sem tudlak megvigasztalni? — simogatta meg a felesége, s Telkes savanyúan visszamosolygott, de nyomban megértette, hogy ez a felemás arcrezdülés tagadó válasz, mintegy bevallása annak, hogy a kedvesség, simogatás ide nem elég. — Félelem fog el mostanában, ha rád nézek — folytatta Telkesné. — Mind az jut eszembe, amit régen meséltél, hogy te valaha kedély- telen, komor ember voltál. — Valóban az voltam. — De én eddig nem hittem, hiszen amióta csak ismerlek, annyit kacarásztunk, olyan boldogok voltunk együtt. — Együtt, melletted — bólintotta a férfi. — Az egészen más. Attól fogva, ha kiabálást hallott az állomás felől, a boldondot kereste a tekintete, s nem ritkán nevette el magát, ha az őrült nemcsak hadonászott, hanem orrát facsargatta, mintha bűz bántaná, száját húzingálta, akár a kérődző állat, közben pedig homlokán, halántékán gilisztacsomókba gyűltek a ráncok, tekintete viszont olyan komor maradt, hogy úgy tetszett, szándékosan grimaszkodik, komor- kodik, azt reméli, ezzel riasztja el ingerlőit... Néhány napra aztán a bolond eltűnt szeme elől. Mikor újra fölfedezte, az állomástól messze állt az utca sarkán. Háta erősen meghajlott, s keserű-dühös szemmel meredt az autók irányába. Telkes figyelte. Vajon miért áll itt az öreg, s nem keveredik el a tömegben? Ha pedig dühös a sokadalomra, miért csügg mégis úgy rajta a tekintete? — Úgy . .. úgy le szeretném venni a bánatot az arcodról, olyan idegenné tesz. Ez a szomorúság, hogy is mondjam csak, valósággal ellopott tőlem. Egy egészen más ember állott elém. — Majd visszahúzódik. — De meddig tart? Ha nagy bánat után a hajban elszaporodik a fehér szál, akkor vajon, ez nem boldogság, vajon a szívben, idegekben nem marad vissza ugyancsak valami? Megjött a tavasz. A félnótás levette kucsmáját és sofőrsapkát húzott kobakjára. Ócska volt az a főbevaló, lekoptak róla már a zsinórok, jelvények, de Telkest igy is meglepte. Micsoda, a bolond gépkocsit vezetett valaha? Akkor bizonyára itt dolgozott az állomáson, azért cselleng mindig a közelben. Hehejj?... Nevetgélt és maga elé képzelte az öreget, amikor még sofőr volt, nagy fiú. Akiknek mehetnékjük volt, őt is kérlelték, induljanak már; télidőben, síkos utakon lesték minden mozdulatát, ha köhögni kezdett a motor, áhítattal lesték, mit művel, megáll-e vagy tovább tud menni. Mikor késve érkezett meg valahova, aggódó tömeg várta, de ha kötekedő kedve kerekedett, ő is kitolt a várakozókkal, nem a megszokott helyre állt be, s röhögve pillantott vissza, hogyan szaladnak utána, lökik föl egymást, káromkodnak és öklüket rázzák, de a kocsiba már megjuhászodva szállnak föl, előtte már nem mernek apprehendálni, mert ugyebárő vezet, kezében az életük, nem tanácsos fölingerelni.. . Aztán megháborodott — gondolta tovább Telkes. És eltávolították a volántól. Ahol pedig valaha fölnéztek rá, most — kiröhögik. Megcsóválta fejét 11
