Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)

Vagy igazat állít, vagy szégyellj a valóságot, de azt mondja, egyetlen egy esetre sem emlékszik, hogyan kivel, mikor feküdt le; csak a reggeli ébredések maradtak az emlékezetében — az „összecserélődések” meg különösen...

Egy ízben aztán előfordult, hogy már ébredezett, mikor a mostohaapja tapogatni kezdte: kiugrott a dunna alól, és szaladt a másik ágyhoz, hogy Tóninak szóljon. Ám az az anyjával

ölelkezett éppen ... Akkor kiment a konyhába, egy darabig didergett a még langyos tűzhely mellett, majd felöltözött, hogy valamerre nekiindul a világnak.

Tavasz volt már, május eleje. Azt a ruhát vette elő aminek az anyagát a férfi hozta. Rózsi megszokta, hogy nincsenek tiszta, zavartalan emlékei. És ez a ruha „mégiscsak valami olyasmi után következett, ami nem kicsi dolog egy fiatal életében, még ha leitatják, akkor sem ...” Nem jutott messzire. A felvégi pincék közül kikeveredve, alig fordult rá a városba lopakodó gyalogösvényre, mikor különös, émelyítő, nehéz rosszullét fogta el. Szédült, hányingere volt, és mintha a belseje teljesen ősszezagyválódott volna. Utánakapott egy akácnak, de az hirtelenelugrott és vízszintesen vibrált a levegőben... majd nagynehezen visszaegyenesedett a helyére.

Körülbelül fele úton, a Kenyérdomb oldalában akadtak össze, ahol a tanácsházától meg a felvégi pincéktől kiinduló két ösvény összeér.

A nap éppen odasütött, langyosan melegítette a múlt őszön lehullott tűleveleket. A férfi ült, cigarettázott. Rózsika már csak közelről vette észre. Első gondolata az volt, hogy elszalad. De aztán csak tovább lépkedett: ,,Ha elver, hát elver.”

Mikor mellé ért, a férfi föl sem nézett. „Ülj le!" — mondta, és eldobta a csikket. Aztán ujjait összefonta a térdén, és a lejtő fenyőfáinak hegyét szemlélgette.

Rózsika nézte,jiézte: „Csak elvenne. Istenem, csak elvenne, elvinne innen. Egész életemben hűséges kutyája lennék!" De csak gondolta, hangosan egy szót sem mert nyikkanni.

13