Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)

Aztán a férfi felállt, nadrágja korcát igazgatta: „Bemégy a városba, az ifjúságvédelmi bizottsághoz. Ott találod a kistemplom mögött, a járási tanácson. Azok elhelyeznek téged, segítenek mindenben... Többet ne menj vissza ezekhez — a falu felé intett — ... én se megyek..." Megsimogatta a haját, de csak egy pillanatra, aztán gyorsan nekiindult.

Pár lépés után azonban megállt: „Ne felejtsd el, sose felejtsd el, neked még jogod van a boldogságra!" Azzal letért az ösvényről, bevágott a fák közé.

II.

A bizottság tagjai próbálták faggatni a részletek felől, de mikor harmadszor is változatlan hanghordozással ismételte el, hogy „viselős vagyok, senkim sincsen, segítsenek rajtam!” — akkor felhagytak a kísérlettel, és pár napon belül már el is helyezték egy gyárban.

Országos nagyvállalat vidékre telepített egysége lévén, a munkásszálláson laktak nocsak a fizikai dolgozók, hanem a mérnökök, technikusok, sőt a telephely vezetői közül is sokan.

Kolléganői a gyárhoz közelfekvő faluban laktak, munka után igyekeztek hazafelé; az estét a szálláson töltő férfiak felfigyeltek ugyan a csinos új lányra, de morcos arca, szótlansága, szemének zavart vadsága elriasztotta őket. Hiszen van elég lány, akivel szót lehet érteni, akár egy közös mozilátogatásra, vasárnapi kirándulásra, akár egyébre.

Rózsika pedig munka után behúzódott apró szobájába, az egylapos rezsón elkészítette vacsoráját, aztán lefeküdt. „Mindig szerettem aludni, de akkoriban meg tisztára álomkóros voltam. Amikor már semmi dolgom nem akadt, hiába akartam hozzáfogni akármihez. Csak le és leragadt a szemem, dőltem a takaró alá. És ha reggel nem csörög a vekker, tán délig is alszok, egyhúztomban . ..”

így oldottak kereket a hetek és hónapok, sorban egymás után. A munkásszállást övező akácosban elvirágoztak a fák, a levelek világoszöldből kékbe hajló méregzöld színűre változtak, aztán sárgulni, foszlani, hullani kezdtek, csak a hegygerincen húzódó feketefenyők árasztották magukból az örök reménység hidegét. Rózsikénak különben rájuk sem volt szüksége: nem várt semmi jót a jövőtől, de rosszat sem; nem voltak lelkesült pillanatai, de kétségbeesett órái sem. Ennek tudható be, hogy az ifjúságvédelmi bizottság naplójába — a megejtett látogatások eredményeképpen — egybehangzó bejegyzések kerültek: „Hangulata jó.” „Nincsen elkedvetlenedve.” „Szereti munkáját.” „Megszüli a gyermekét.”

Október volt már, szeles, esős vasárnap reggel, mikor a zuhanyozót takarította. Az éjjel leokádták az egyik lócát. Hajladozás közben megszédült, elesett. Arra eszmélt, valaki vizet locsol az arcára, pofozgatja. A főmérnök volt. Jóképű, szépszál, harminc-egynéhány éves férfi, aki reggelenként szórakozott bólogatással fogadta a köszönéseket. Rózsikénak különösen az a mozdulata tetszett, ahogy a felöltőt összefogta magán, mielőtt kilépett volna a munkásszállásról: sohasem gombolta be a kabátját.

Zavartan ugrott hát föl most, és nyúlt a rongyért.

— Hagyja a fenébe! — kiáltott a főmérnök, odalépett, elvette a ruhát és széles ívű, értő mozdulatokkal törölte a keramitkockákat.

Rózsikénak elmúlt a hányingere, fejében, gyomrában helyreállt az egyensúly, s akkor kezdett toporogni férfi körül:

— Főmérnök úr!... Adja ide! Milyen lesz a keze?!

— Miért? Tán nem áll jól?

Nagyon jól állt neki. Rózsika el tudta képzelni, hogy reggelenként ő bicceget a fejével jobbra-balra, miközben a főmérnök a futószőnyeget göngyölíti fel, hogy kivigye porolni...

— ... Szoktam én segíteni a feleségemnek — felelt az önmagának, miközben felegyenesedett, felhúzódott pulóverét leigazitotta és a törlőrongyot eltartva a nadrágjától, gyönyörködve nézett végig művén. — ... Van melegvíz? — révedt föl aztán. Megtapogatta a tartály oldalát, bólintott: — Akkor megfürödnék, mert tízkor jönnek értem.

Rózsika elvette a rongyot, átment a kisraktárba, kiterítette, aztán behúzódott a szobájába.

14