Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)
Valahol itt tört meg a „fejlődési vonal”. Ezerkilencszázhatvan őszén Dorhán fát részelt az erdőben, hogy a téli tüzelőre ne kelljen külön pénzt kiadni. Egy darabig a feleségét vitte magával gallyazni, de egy este azzal seperte le bajszáról a sztrapacska maradványait: „Na, Rózsikám, úgy készülj, holnap jössz velem az erdőbe. Anyáddal nem sokra megyek." Mire az asszony felcsattant: „De az ágyban jó vagyok, mi?!” A férj éppen pipába alkalmas parazsat keresett a tűzhelyben, és fel sem pillantva dörmögte: „Volna nálad jobb is, nehogy azt hidd!" Az asszony egy reggel arcán kék foltokkal jelent meg, de azért szorgosan készítette kettejüknek a napi kosztot. Ez az erdőre járás ötödik vagy hatodik napján történt, ugyanakkor, mikor ebéd után a tűz mellett üldögélvén, Dorhán elkezdte tapogatni mostohalányát. Ő rémülten húzódott, és amikor a férfi egyre tolakodóbb lett, felugrott, próbált elszaladni. Mostohaapja utánalépett, visszahozta, és kijelentette, hogy csak tréfált, gyerek még Rózsi, mindent komolyan vesz. Egyelőre ebben maradtak. Éjszaka azonban a lány arra ébredt, hogy valaki mászik be melléje, a takaró alá: Dorhán volt. Kiugrott az ágyból, ki a konyhából, hálóingben. Az ember megint utána futott, visszahozta, két pofont adott neki, de bement a szobába. A lány rettegett napról napra, éjjelről éjjelre. Mostohaapja azonban nem kísérletezett, és csak a házban egyre zúzmarásabbá váló légkör mutatta, hogy valami megváltozott, elromlott. Megszűntek az esti tréfák, nagy kacagások, a reggeli vidám ébredések; az ajtók azelőtt puhán, kedves nyikkanással fordultak sarkaikon, most komoran, hasogatóan sikol- toztak-recsegtek; a tűz csak begyulladt most is reggelenként, de nem duruzsolt, nem mesélt. Rózsikénak fokozatosan át kellett vennie mindazt a házi és házkörüli munkát, amit azelőtt mostohaapja csinált: ellátta a disznókat, felsöpörte az udvart, fát vágott, tisztította a lucskos, sáros lábbeliket. Azért is, mert mindezeket rátolták, és azért is, mert... mert be akarta bizonyítani, hogy ő készséges, hasznot hajtó gyermek. Hiszen alig múlott egy éve, hogy apára, anyára talált; hogy a falusiak nem úgy emlékeztek meg róla: a kódorgó. Ám hiába. Nemcsak Dorhán nézett rá vasvillaszemekkel, hanem anyját is egyre gyakrabban ingerelte epés megjegyzésekre: „Neked köszönhetem a viszereket! Mikor téged szültelek, akkor erőltettem meg a lábam... úgy kellettél te nekem, mint üveges tótnak a hanyattesés... mire vársz, mit vágsz úgy föl ? Ő keresi a beledbe a kenyeret!...” Az összes között ez volt a legborzasztóbb. Dorhán nem szólt semmit: mintha el is felejtette volna a dolgot, és csupán azért ripakodna rá időnként, mert nem elég apró a gyújtós, nincs elég morzsolt kukorica stb. Hanem 1961. február végén, mikor az építkezések újrakezdődtek, egy este egy harminc körüli kőmívessel állított haza. Már volt bennük ital, de hoztak magukkal egy ötliteres demizsont is. Éjfélig ittak, a demizsonban nem sok maradt. Rózsika másnap reggel nem emlékezett pontosan, hogyan vetkőzött le, hogyan került az ágyba. Nagyon részeg lehetett, ha a szobában bújt a dunna alá, és az égvilágon semmi ruhadarabot nem hagyott magán . . . Szülei és a kőmíves a megyeszékhelyre utaztak valamit vásárolni, ezt még hallotta az este, erre még emlékezett... Lassú, fejfájós ébredés után tétova tekintettel nézegette a vakolatlan mennyezet gerendáit, és azon erőltette az eszét, miket is álmodott az éjjel. . . Egyetlen képsor sem állt össze érthető részletté, és csak feküdt, kezét sem volt kedve mozdítani, pedig már biztosan van kilenc óra is, behallik a disznók éhes kornyíkálása. — Sokára mégiscsak fölkelt, nagynehezen összekeresgélte a ruhadarabjait, amiknek egy része az ágy végében volt csomóba gyűrve, más darabokat meg éppen a székeken vagy a padlón talált meg... Hirtelenül, szégyenkezve rázta a fejét: ilyen csúnyán berúgni, elfeledkezni magáról, lány mivoltáról! És éppen egy idegen előtt! A negyedhatos busszal jöttek, bortól, széltől kipirosodva, jó hangulatban... Nagy Rózsa retteg a rosszkedvű, morcos emberektől. Ha csak utcán is találkozik ilyennel, a fal mellé lapul. Örült hát a hangos szóval érkező társaságnak, és titokban még el is sírta magát, mikor Béri Tóni egy ruhára való szép, mintás anyagot húzott elő a táskájából. „Neked hoztam”, mondta, és mosolygott, szőke haja kétoldalt lehullott, eltakarta a fülét. Aztán vacsoráztak, beszélgettek. Szép este volt. Kilenc óra felé megint előkerült az ital, de Rózsika nem szívesen ivott, mert még mindig kóválygott a feje, égett a gyomra a múlt éjszakai mulatozástól. De hát — erőszakolták, Tóni átfogta a vállát, úgy unszolta. Ezek az ivások, alvások hetenként egyszer-kétszer ismétlődtek s előfordult, hogy... — 12
