Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Herédi Gusztáv: A járda szélén (Novella)
HERÉDI GUSZTÁV A járda szélén Néhány hete már, hogy a távolsági autóbuszok állomása előtt haladt el. Napról napra figyelgette ezt a nyüzsgeteg világot. Az autók többnyire álltak. Hatalmasan, nyugodalmasan, fényesen vagy kopottan, kis közökkel egymás után. Körülöttük emberek. Csoportosan várakoztak a buszok mentén, s amikor megnyíltak az ajtók s az utasok nekilendültek. Telkesnek úgy tetszett, hogy sokkarú óriástest nyomakodik be a kocsik belsejébe, nyújtja föl motyóit, gyérül kint és sűrűi bent, s végül mozgásba is lódítja a behemót masinát. A sokaságegyvelegből néhány hét múltán már csoportokat kezdett megkülönböztetni. Rájött, hogy a kissé unottan állingáló, beletörődötten várakozó férfiak — ingázó munkások. Nem sok szenzációt tartogat már nekik az állomás, az utazgatás. A futkorászó, kérdezősködő alakokról nyomban tudta, hogy alkalmi utasok, a későn érkezetteket pedig sajnálkozva nézegette, amint kétségbeesve tekintettek a már távolodó kocsi után. Szombatonként a hazalátogató diákokban gyönyörködött. A leghangosabbak voltak, szenvedélyesen integettek egymásnak, úgy búcsúzkodtak, mintha a tengerentúlra készültek volna, kevés volt a csomagjuk, temérdek a jókedvük, s az ormótlan bakancsot viselő condrás kamasztól a nylonharisnyás, miniszoknyás, kifenten kényeskedő kisasszonyokig mindenféle akadt közöttük. Az utasok szavajárása, viselete, mozgása alapján megpróbálta fölismerni, melyik érkezett a Mezőségről vagy a Szilágyságból, s föltűnt neki sok minden. Hogy például pompásan kivarrt ködmönt, tüszőt, bőrzekét már csak a havasok népe visel, a legtöbb gyümölcsöt a szilágyságiak hozzák, hogy az aranyosszékiek már teljesen városi ruhában járnak. Elnézegette a sárgapitykés, kékmellényű széki férfiakat, pirosruhás lányaikat, s arra gondolt, hogy a kék és a piros köntös vajon nem a régi erdélyi színek, a Bethlen Gábor-i vitézi ruha származéka-e. Az értelmiségiekről nemsokára meg tudta mondani — ő legalábbis így hitte —, hogy ki a tanító, agronómus, tanácstitkár vagy orvos. Megfigyelte, hogy a dagadó mell, a hajlott hát, a piros arc vagy a befelé forduló tekintet nem csupán a jellemről, személyiségről mond egyet-mást, hanem a foglalkozásról, munkastílusról is. Újabban több más arcot is számon tartott. A forgalmistát fölismerte a városban is, ugyanúgy egy-két sofőrt is, s megjegyezte az arcát néhány falusi munkásnak, akik a hét végén háromnégy kenyérrel megrakodva cipekedtek hazafelé. Szemügyre vette a testes asszonyságokat, akik hatalmas kosarakat emelgettek le az autó tetejéről (kofáskodtak bizonyára), s megakadt a tekintete nem egy ifjú hölgyön, akik csinoságukkal, tartózkodó magatartásukkal és divatosságukkal kiríttak a falusiak közül (biztosan falujáró tanárnők, orvosok voltak), és el-elmosolyodott az ingázó suttyólegényeken, fiatal tanoncokon, akik örökké kötekedtek, dulakodtak, birkóztak, ugratták egymást. Köztük pillantott meg egy öreget. Kopott háromnegyedes kabátban, szőre- hullott zsíros kucsmában hadonászva szidta a fiúkat. De minél mérgesebben kia10
