Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Kormos István: Szegény Yorick - Nógrádi Gábor: Munkácsi Miklós: Saint-John hullái
Kormos István: Szegény köriek A költészet nem ismer szabályokat. Saját költői világának — lírikus énjének —feltárásában mindenki magára marad. Még a pokol tornácára sem kell menni: a jó vers akkor is jó vers, ha a kávéházi asztalon vagy egy szőnyegen hasalva születik. Ami fontos: a költőnek hite legyen és hitele. Hite saját munkájában, hogy azt mellőzésben is, elhallgatásban is csinálni érdemes, és hitele, mert a kimondott szó aranyfedezete mindig az átélt- megszenvedett költői valóság. Úgy gondolom, Kormos Istvánra mindkettő jellemző. Majd negyedszázadig várt az olvasóval való találkozásra, hogy egyszerre csak lenyűgöző gazdagsággal toppanjon elő. Úgy írta verseit, hogy már ifjúkorában félelmetes precizitással működött önkontrollja. Tehát mostani gyűjteménye, a Szegény Yorick, akarva-akaratlanul is „válogatott” verseket tartalmaz. Méghozzá a kortárs magyar lírában is jól megkülönböztethető, egyéni hangú költeményeket. Hogy az idők folyamán el- porlad-e a magyar nyelv és vele együtt ez a líra, az nemcsak Kormos gondja, ő mindenesetre — versei a legjobb tanúk — ellene dolgozik. Shakespeare Hamletjéből kölcsönzi az álruhát, és ezzel a „végtelen tréfás, szikrázó elmésséggel” próbálja felmérni, hogy „mily dolgok vannak földön és égen”. Már első olvasásnál kiderül, hogy az elcsapott- ságában is vidáman daloló garabonciás, mindenfajta tiltakozása ellenére milyen komolyan veszi az írói mesterséget. Népköltészeten iskolázott hangja, formakultúrája, természetességtől üde versbeszéde már húszéves korában kész költőt takar. Ócsárolja, „kócfejekre hagyja” a mesterséget— József Attilára kacsintva: „mit érdekelné a költészet maga" —, hogy annál jobban vérébe ivódjon az egyetlen lehetséges létforma. Megtagadja, mert nem tud élni nélküle. Nem a szereplésvágy Izgatja — a keserű évek után alighanem neki is lett volna alkalma hangosabban szólni —, hanem önmaguk kifejezésének tökéletességet kísértő kockázata. A kortárs magyar lírából nem ismerek még egy költőt, aki a modern magyar vers teherbírását ilyen tudatosan feszítené tájszavakkal és saját nyelvi leleményeivel. A versben betöltött helyük szerint, igéinek „homora” külön tanulmányt érdemelne. Hadd villantsak fel közülük egy-két J hangulatilag is találót: bámészol, fuvint, kérln- : csélte, futosnak, csicsonkáznak, leskelnek. Reális és irreális, megtörtént és csak a vágánsok f hunyorításával feltámasztott világ kap helyet a - költői palettán. A színkeverő mindig a három t csavargót három királyként feltüntető góbé. Aki h akasztófahumorával Villont idézi, szemlesütve - pedig saját maga választotta szellemi rokonait, ^ Aranyt, Illyést és József Attilát. Weöres Meduzá- | jára már alig húsz évesen figyel, s mikor később ? Dáriusként szerteszórja kincseitannyi még marad z a tarisznyában, hogy mindent újrakezdhessen. . Fölülemelkedik a sértő megnyilatkozáson („aki | parasztos, éljen!”), s örül annak, hogy a köké- - szeti csúcsok nemcsak megközelíthetők, hanem be is vehetők. Habár ezekre sohasem tart igényt. Sokkal inkább a nekifeszülés izgalma foglalkoztatja. Megjelölve — kereszttel a hátán — viszi ki- - taszítottságának terhét, sokféle a csábítás, de egy jottányit sem enged emberségéből. A friss látásmód végig jellemzője, de a pillanatnyi élmények megéneklésének hevét fölváltja a süllyedni kezdő gyermekkor Atlantisza. Érződik a költeményekből, hogy valami elveszett, és ez már soha többé vissza nem hozható. Keserűbb lesz a hang, torokszorítóbb a vers. A megváltozott élménykor azonban tágítja is a lírát, az elemi örömök rácsod ál kozására még elégséges dalt fölváltja a szabadvers. Az időben egymástól távol eső két rokon vers, a Szarvas szarván száll az idő és a Vogul mennyeg- ző a költői nyelv és képalkotó fantázia szép próbája, amelyben lírát és valóságot, természetet megcsúfoló bukfenceket és népmeséi igazságot- jóságot eggyé ötvöz a teremtő hevület. (Aligha von le a kötet értékéből, ha zárójelben megemlítem egyetlen kifogásomat: hogy a költő a Téli rege című költemény frappáns, képileg és hangulatilag is találó befejező két sorát, az első közlés után megváltoztatta.) SZAKOLCZAY LAJOS Munkácsi Miklós: Saint-John hullái Nem tudtam letenni Munkácsi Miklós könyvét. Ez már önmagában is minőséget jelentene, ha nem ugyanígy volnék Rejtő, Simenon, vagy Agatha Christie köteteivel. Miért más mégis ez az izgalom, ami Munkácsinál elzárja előlem a külvilágot, hogy az élmény tágabb térségeibe taszítson! Mi az a feszültség, amit szinte önkínzó gyönyörrel habzsol magába az olvasó, hogy loboghasson a novellák áramkörében! Miért szorul ökölbe a kéz, ha ezeket a sört és konyakot nyakaló, örökké „lóvátevő”, hülyéskedő alakokat szemléli az ember! És miért éppen értük szorul ökölbe? Hiszen 94
