Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - JEGYZETEK - Simon Zoárd: Az olvasó jegyzetei
A magyar avantgarde élesztgetése Szép és hasznos dolog a „MA“ fakszimile kiadása. Az érthetően drága ár miatt azonban aligha jut el az olvasók széles rétegéhez. Pedig a magyar avantgarde úttörőit jócskán elfeledtük. Szó se haitik a Kassák körül dolgozó szép tehetségű, érdemes költőkről, még a nagy Irodalomtörténet se tartotta szükségesnek megemlékezni róluk. Csak példának említem Reiter Róbertét. Vagy Simon Andort, aki egykor népszerű volt a fiatalok között, pl. a „Sarló” körében, a nemrég újra megjelentetett Sáfáry László költészetére elhatározó, mély hatást tett. Palasovszky Ödön is csak egy anekdótabeli karikatúrafiguraként bukkant fel a fiatal írók legújabb antológiájának egyik elbeszélésében. Ki emlékszik ma már Ember Ervin vagy a később indult Sirató Károly (a „Papirember“ kötetére gondolok) egykori verseire? Kassák árnyékában nem figyelünk a többiekre. Pedig egyszemélyes avantgarde nincsen, a hazai avantgarde sem volt az, nemcsak Kassákból áll a magyar avantgarde. Nagyon jó és tanulságos lenne (avant- garde-unk alapos monográfikus feldolgozása mellett), ha a Csanádi Imre szerkesztette „Századvégi költők “antológiájához hasonlóan megjelentetnék a magyar avantgarde költészet gyűjteményét. S ennek a reménybeli antológiának nemcsak a szétszórtan publikált anyagra kellene támaszkodnia, hanem gyűjtését kiterjeszthetné a már meghalt írók hagyatékára is, hiszen ott is lappanghatnak ki nem adott művek, gondolok pl. Remenyik Zsigmond kéziratos örökségére stb. Meggyőződésem, hogy irodalmi hagyományunk kontinense jelentősen kibővülne a hazai avantgarde atlantiszi tájainak föltérképezésével. Szabadvers és formaművészet A szabadvers a nyugat-európai költészetnek szinte anyanyelvévé vált, de fiatal költőink gyakorlatában is egyre jobban terjed. Nálunk a szabadversre kétféle előítélet csimpaszkodik makacsul. Az egyik szerint csak a szabadvers a modern lírai közlésforma, sok költőnk csupán konzervatívizmusból ragaszkodik a hagyományos verselési módokhoz. A másik előítélet a tehetségtelenek lenge jelmezének, a költőakarnokok unalomszerű egyenruhájának tekinti a szabadverset. Most az első naív és korszerűs- ködő, modernségkomplexusban szenvedő balítéletről nem akarok beszélni. A második vélekedés leggyakrabban Illyés Gyulára hivatkozik, aki azt mondta egyszer, hogy egy szonett elolvasása után megtudja mondani, szerzője írjon-e másikat, de szabadversből többet kell ismerni, mert ebben a formában nagyobb a lehetőség a kóklerkedésre, a halandzsára. Ez a gyakorlati szempontú észrevétel igaz, mint praktikum. Könnyebb, általában, a szonettet megbírálni, mint a szabadverset. De nemcsak a szabadversre rakodnak rá divatos sablonok, hanem a hagyományosan kötött formákban Is eluralkodhatnak a sztereotípiák; sőt a rímek, a metrikai megoidások felcicomázhatják a közhelyeket, a lírai üresjáratokat. Ahogy egy csúnya nőt előnyösen kikészíti, tetszetősebbé alakítja a smink, a szép ruha. A szabadvers olyan, mint a meztelen nő, hatását nem emelik külsőségek, csak a test érvényesül. De mindkettő szép lehet, a pompázatosán felöltözött és a ruhátlan asszony is. Mindkettő más módon adja ugyanazt a női- séget. Önmagában (csak azért, mert felöltözött vagy csupasz) egyik sem különb, szebb a másiknál, hanem más. Az Illyés Gyula-i mondás vulgáris értelmezésében az a hiba, hogy a formát elszakítják a tartalomtól, és az egyik formát értékesebbnek tartják a másiknál. Mintha léteznék forma mint olyan önmagában. Van, aki ír szonettet, van, aki nem. S ez utóbbi nem rosszabb költő. Más természetű. Csak a formaiparosok, a versesztergályosok gondolhatják, szonettet írni minden poétának kell tudni. Kassák, Füst Milán is írt hagyományos formájú verseket, de nevüket ezek nem őriznék meg. Ezért vajon gyenge tehetségű lírikusok volnának? A technikai ügyesség és a nagy formátumú költői egyéniség és erő két különböző minőség. A költőt nem a zsonglőr! készség teszi; nem az a formaművész, aki bűvész, aki mindenféle formát elő tud varázsolni a szavakból, hanem aki a saját formájában önmagát és személyiségében a világot tudja reprezentálni. A szerelem igazságát is az érzés mélysége, őszintesége, ereje, hőfoka adja, s nem a szeretkezési változatok sokféleségének ismerete. Ady, Walt Whitman költészete perdöntő bizonyíték a formaügyeskedők ún. formaművészetének emberi ürességével szemben. Nikkelszamovár és képzavar Arra a szamovárra gondolok, mely Kassák versében kezdett el repülni. Azóta sok minden röpdös a modern versekben. Csak éppen nem érezzük ezekben azt a mély emberi Indokoltságot, ami hitelessé tette Kassák szamovárjának repülését. A mostani álszamovárok alibiröpködései idegesítőek. A neo- avantgarde gyakran nevével ellentétben utóvéd hangot folytat, régi fogások újrafeltálalásával foglalkozik, s közben azt hirdeti, sosem látott dolgokat mutat be. Ami az avantgarde-ban egyszeri elemi élmény, őszinte megrendülés kifejeződése volt, az mára utánzássá fáradt, rutinná üresedett. Pl. Kassák tört, kusza asszociációi az elveszett forradalcm reménytelenségének szituációjából, az értelmétől megfosztott élet döbbenetéből, a világ felszínén átrémlő káosz látványából születtek. Amit akkor a történelmi, társadalmi helyzet egy ember leikéből kipréselt, azt ma is hitelesnek tudjuk elfogadni, de egy 82
