Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - JEGYZETEK - Simon Zoárd: Az olvasó jegyzetei
SIMON ZOÁRD Az olvasó jcgifzctei Régi folyóiratokat olvasok A szoba hűvös csöndjében halkan zörögnek a sárgára száradt papírlapok. Kint nyár van, nyilt kék egű, olvadt aranyban fürdő hatalmas, homéroszi nyár. Az érzékek színültig betelnek az élet tömény ízével, szagával, a lét eleven, testi közvetlenségével. S a hervadt papíré régi folyóiratok olvasása mégis temetői sétát idéz, a feledés és a múlandóság fanyarul szomorú, kesernyés hangulatával. A hajdani újságok önkritikára és realistább, szigorúbb szemléletre tanítanak. Lapozgatom a negyven év előtti Nyu- gat-ot. Ha a Nyugat hőskora, a legendává növő Ady-kor már elmúlt is ekkor, ha szerényebben, színtelenebbé is, de mértéket, színvonalat jelentett az ezüstkorába érő folyóirat, s jóval a tisztes középszer fölött. A csalódás azonban így is elkerülhetetlen. Az 1931-es, 1932-es évfolyam költői közül soknak — egyharmadának — neve ma már semmit sem mond az olvasónak. (S nem azért, mert ekkor még nem is éltem.) Néhány mutatóba 1931-ből: Fekete Lajos, Nechanszky Lajos, Hacsó Erzsébet, Pilászy György, Marschalkó Lia, Lanátor Pogány Ferenc, Kelen László, Monostori Márton, 1932-ból: Lili András, Debreczeny Lili, K. Nagy Méda, Varró Dezső, Mikes Margit, Missik Endre. Rosszakarat se kellene hozzá, hogy közéjük soroljam Sági Mártát, Reichard Piroskát, Palágyi Lajost, Szenes Erzsit, Komjáthy Aladárt. (A prózaírók közül is felsorolhatnék párhuzamos névsort.) Nem a szerkesztői ízlésen, koncepción akarok utólag ironizálni. Nem is avas közhelyeket mondani az ítélet viszonylagosságáról. A tanulság az lehet, ha a fenti, bár esetleges, példa nagyobb önkritikára serkenti azt, aki ír. És reálisabb szemléletre a kritikust. Nem elég az, hogy valakinek a neve benne van a köztudatban, rendszeresen publikál. (Ahogy van egyéni fonák tudat, létezik hamis köztudat is.) A közlés ténye csak napi árfolyamot alakít, az érték hosszabb távon derül ki. A folyóiratokat mindig meg kell tölteni valamivel; azzal, ami van. De ez csak a mához viszonyítva fejez ki (akkor is pusztán relatív) értékítéletet, A jövőhöz viszonyítva nem. Chamfort szerint vannak korok, amelyekben a közvélemény minden vélemény közül a legrosszabb. Meg kell próbálni olyan irodalmi köztudatot kialakítani, amely nem a divaton, hanem az értéken alapul. A szerkesztők, a kritikusok sokat tehetnek ezért. Gondoljunk mindig arra, vajon negyven év múlva érdemes lesz-e elolvasni, amit ma írunk. Kétféle feledés Minden korszak lehet igazságtalan. A jelenkor az oktalan mellőzés mellett az indokolatlan felértékeléssel tér el az igazságtól. Az utókor leggyakrabban a méltatlan feledéssel vétkezik. Úgy érzem, nem az olvasó a bűnös az említett írók elfelejtéséért. A memória feledése önkéntelen ítélet, ami nem fontos, kihull belőle. Az irodalomtörténet emlékezete nem őrzi őket, mert teljesítményük nem védi meg az alkotókat. Azonban van méltatlan feledés is. S ebbe nem szabad belenyugodnia az utókornak. Nemrég olvastam újra gyermekkorom egyik legkedvesebb könyvét, Komáromi János „Esze Tamás"- át. Komáromit a mély hallgatás süket csöndje veszi körül. Ha mégis szóba kerül, legyintenek: konzervatív. Pedig érdemes lenne jó válogatással egy kötetnyi elbeszélését összegyűjteni és kiadni. A nagyerejű Esze Tamásról szóló regényét pedig egyenesen káros elzárni az olvasók elől. Mostanában gyakran panaszkodnak, hogy kevés a jó ifjúsági regény. Itt van például egy, és hagyjuk az érdektelenségben kallódni. Komáromit nemcsak Karácsony Sándor becsülte sokra, hanem szóban forgó könyvéről Esze Tamás, a jelen kuruckori történész, a címadó hős leszármazottja, állapította meg, hogy a szegénylegények, a talpasok népi dühét, a kurucvilág hangulatát legjobban Komáromi ragadta meg és írta le. De hasonló véleménye volt Németh Lászlónak is. A szirupízű szerelmi betétek ellenére is Komáromi tudta a legélőbben, a leghívebben megjeleníteni a kuruckornak a néptudatban tükröződő képét. Nem Thaly nyalka, virtuskodó katonáit, a nemesi kurucokat ábrázolta, hanem a szegénylegény-költészet alakjait, Tyukodi pajtást, Majos Ferencet és a többieket. Mollináry Gizella is azok kczé tartozik, akinek jószerint még a nevét sem írják le mostanság. Pedig a Féja Géza által felfedezett és méltatott írónő sokszor egyenetlen és nyers regényei az élet legmélyéről hoznak emberileg és művészileg hiteles hírt. Olyan világról tudósít, amilyent máshonnan nem ismerünk. Érdemes lenne elgondolkozni azon, nem pazarlás-e Komáromi János és Mollináry Gizella kirekesztése az eleven irodalmi tudatból, nem igazságtalanság-e emléküket, műveiket a feledésbe deportálni, az ismeretlenségbe száműzni. 6 Forrás 81
