Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HORIZONT - Pomogáts Béla: A kolozsvári Korunk
Kpl. U Thant, Claude Lévy-Strauss, Michel Foucault, Sir Bernard Lowell, Herman Kahn, Selye János, Dom Helder Camara), román és hazai magyar tudósok (pl. Lukács György) és a romániai magyarság tudományos életének képviselői szólaltak meg. E számok egyik érdeme éppen abban van, hogy összefogta és megszervezte az addig szétszórtan munkálkodó romániai magyar történetírást, filozófiát, szociológiát és pedagógiát. A tudományszervező szerep mellett azonban elsőrendűen fontos az a tájékoztatás, amit a Korunk gazdag anyaga nyújt: Románia csaknem kétmilliós magyar kisebbségét elsősorban ezek a tematikus számok — már-már „tanulmánykötetek” — látják el a modern világ információival. Van azonban a Korunknak egy másik hivatása is. A kisebbségi szellemi élet, egyáltalán a romániai magyarság megmaradásának ügye megkívánja, hogy az irodalmi és közművelődési fórumok teret adjanak a kisebbség nemzetiségi problémáinak kulturális önismeretének és hagyományainak. A Korunk, úgy tetszik, felelősségének tudatában tölti be ezt a hivatást. Az 1968 januárjában megjelent Itt és most című szerkesztőségi állásfoglalás a nemzetiségi hagyományok gondozásában jelöli meg a folyóirat egyik alapvető feladatát: „Távoltartva magunkat a provinciális lemaradás szűklátókörűségé- től, de nem engedve egy felelőtlen nihilizmus elidegenedett divatosdijának sem, okos válogatásban kell felújítanunk nemzeti hagyományaink legértékesebb energiáit, hogy a folytonosság és tovább- termelődés, a megmaradás és haladás családi és népi-nemzetiségi biztonságával, mély és valódi emberségével járulhassunk hozzá a román néppel közös hazánk szocialista kultúrájának felvirágoztatásához . . .” Ez a program a nemzeti-nemzetiségi öntudat szolgálatát jelenti: a történelmi folytonosság és a hagyományok gondozásának ügye az önismeret szolgálatában áll. A Korunk munkája ezt az elvet váltja gyakorlati vállalkozásokra, midőn az anyanyelvi oktatás, a magyar nyelvhasználat kiszélesítését sürgeti, s midőn szót emel a népi és művelődési hagyományok ápolása mellett. A nemzetiségi öntudatnak azonban van még egy fontos eleme: a szűkebb hazához való ragaszkodás. Az a fogalom, amit a két háború közötti korszak „erdélyiségnek” nevezett, s amelyet Gaál Gábor érvelése nyomán ma romániai jellegnek hívunk. Az ugyanis, hogy a romániai magyarság öntudatát éppúgy meghatározza a maga erdélyi öröksége, mint az a tény, hogy együtt él a román néppel, hogy egy közös haza és társadalom felvirágoztatásán dolgozik. Balogh Edgár ezt így fogalmazza meg: „Gondunk és célunk a nemzetiségi önismeret kifejlesztése abban a tudatban, hogy a mi történelmi viszonyaink között éppen a román néppel közös sorsvállalásunkból adódik nemzeti karakterisztikumunk egyik sajátos vonása. Ez az eredetiség az, mely benső döntésünkből, saját nemzetiségi motivációnk erejével tesz bennünket a román nép tudatos sorstársává, vállalva vele együtt a szocialista államiság teljes funkcionalitását és szuverenitását.” Ebből a felismerésből — a szükségszerű történelmi realizmusból — következik, hogy a Korunk mindig tágas teret szentelt a román—magyar együttélés kutatásának, a közös történelem haladó hagyományainak. A szociográfiától az irodalomig A romániai magyar nemzetiség önismeretének és öntudatának kialakítása, gazdagítása változatos feladatokat rótt a Korunk szerkesztőségére és munkatársaira. A legkülönbözőbb területeket kellett gondozásba venniük: a szociográfiától a szépirodalomig. A romániai magyar szociográfiának jelentős hagyományai voltak: a Korunk társadalomkutató tevékenységétől az Erdélyi Fiatalok falukutatásáig. A szociográfia, az irodalmi szociográfia gyakorlata azonban egy időre megállt, ezt a gyakorlatot kellett új életre kelteni. A már idézett 1968-as szerkesztőségi program olyan hagyományokra és iskolákra figyelmeztetett, mint Dimitrie Gusti, a neves román szociográfus munkássága vagy Balázs Ferenc kezdeményezései. S mindjárt javaslatokat is tett pl. a székely megyék szociográfiai vizsgálatára, „művelődési kataszterének" elkészítésére. A folyóiratban azután elvi tanulmányok (pl. Gáli Ernő: Nemzet és nemzetiség szociológiai nézetben. 1970. 10. sz.) és gyakorlati felmérések közelítették meg a romániai magyar kisebbség társadalmi és nemzetiségi helyzetét. A szociográfia a jelent kutatja, a Korunk emellett a történelmi múlt vizsgálatára is vállalkozott. Jordáky Lajos: Történelemtudományunk fejlődése (1969. 8. sz.) című írása a romániai magyar történészek eredményeiről és feladatairól ad képet. így ismerteti a marxista gazdaságtörténet, a munkásmozgalom-kutatás sikereit, s az erdélyi magyar történészek —Jakó Zsigmond, Pataki József, Kovács József, Imreh István és mások — részvételét a román történetírás nagy vállalkozásaiban. Jelentős tudományos eredménynek tekinti a régi erdélyi emlékiratok — Bölöni Farkas Sándor, Borsos Tamás, Wass Pál, Köteles Sámuel munkáinak — új kiadását, illetve felfedezését is. Cikkéből azonban az is kiderül, hogy a romániai magyar történetírás csak ritkán vállalkozhatott eddig a magyar nemzetiség történetének feldolgozására. A kérdés tudományos vizsgálata legalábbis nem sokat gazdagodott a negyvenes évek első felének kutatásai és összefoglalásai óta. A Korunknak tehát a gyakorlati kutatómunkában is feladatokat kellett vállalnia. Ezeket a feladatokat vázolta fel Jakó Zsigmond tanulmánya: A hazai magyar történetírók szerepe (1970. 4, sz.). „A felszabadult Románia mai lakossága — írja a tudós professzor — a maga jövőjét el sem tudja képzelni másként, mint úgy, hogy abba beleépül saját népének egész múltja, az elődök teremtette szellemi és anyagi értékekkel, hagyományokkal 66
