Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HORIZONT - Schalk Gyula: Csillagok között az élet nyomában
„Ma már kétségtelenül bebizonyított tény, hogy az ember nem az univerzum központjában él, hanem annak csak a perifériáján... Lehetséges, hogy akadnak, akik ezt az ember nagyságára megszégyenítőnek tartják— jelenlegi ismereteink birtokában mégsem térhetünk vissza Mózes vagy Pascal kozmológiai elméletéhez.” (A. I. Oparin) Az idealista felfogás szerint az élet lényegét a szellemnek az anyaggal szembeni elsőbbségében kell keresnünk: az embert és anyagi környezetét is az Isten teremtette. Központja a világegyetemnek. Ezt a nézetet A. I. Oparin szerint a legelső csapás akkor érte, amikor a tudomány a Földet a Nappal együtt a Galaxis peremére szorította. A második, amikor a tudomány felismerte, hogy az ember az egész földi élővilággal rokonságban áll. A végső csapást pedig az jelentette, amikor a tudomány kijelentette, hogy AZ ÉLET AZ ANYAGFEJLŐDÉS EGYIK SZAKASZA, és földi világunkban szoros kapcsolat áll fenn a szervetlen (abiogén), a biológiai és a társadalmi szakasz között. Ilyenmódon AZ ÉLET ANYAGI TERMÉSZETŰ. Az anyagmozgásnak egy rendkívül sajátságos és bonyolult (földi világunkban a legtökéletesebbnek tartható) formája, amely a kialakulásához szükséges fizikai-kémiai feltételek megléte esetén azonnal megjelenik. Az élet lényegének kutatása során tehát azokat a minőségi eltéréseket kell vizsgálni, amelyek az anyag mozgásának többi (abiogén) formájától azt megkülönböztetik. E vizsgálatokra ma mindenekelőtt a biológia hívatott. A csillagász számára ez elsősorban annak vizsgálatát jelenti, hogy az idegen égitesteken fennálló fizikai-kémiai viszonyok alkalmasak-e arra, hogy azokon az evolúció folyamatában kifejlődjön az anyag mozgásának az a fajtája, amit mi életnek nevezünk. A munkát bonyolulttá teszi, hogy az égitestek maguk is szüntelen változásnak vannak kitéve, és csak „életük” egy meghatározott szakaszában alkalmasak az élet hordozására. Tovább nehezíti a kutatást, hogy mindig fennáll annak a veszélye, hogy túlságosan földhöz kötött szemlélettel közeledünk a kérdéshez. Nem ismerünk ugyanis más életet, csak a földit. Az élet ezideig csak egyetlen példányban áll rendelkezésünkre. Nincsenek megbízható adataink arra nézve, hogy mik azok a végső hatások, amelyek egyben az élet végső tűrőképességét jelentik egy a földitől lényegesen eltérő fizikai-kémiai közegben. Csak sejtjük, hogy hol húzódnak azok a szakadékok, amelyekbe belezuhanva az élet, ez a sajátságosán szervezett anyagmozgási forma elveszti jellemzőit, és visszahullik a szervezetlenség, a tudat- vagy biológiai jellegzetességektől mentes világba. Laboratóriumi kísérleteink csak a földi élet egyes képviselőinek tűrőképességét rajzolják elénk, és semmit sem mondhatnak a nem földi eredetű élet előttünk teljesen ismeretlen képviselőinek alkalmazkodó képességéről. A középutat választva az életet nem tarthatjuk a végsőkig alkalmazkodóképesnek, de tűrőképtelennek sem. Valahol meg kell vonnunk a határt, és körül kell írnunk azokat a fajta égitesteket, amelyeken egyáltalán nem képzelhetünk el életet, de azokat is, amelyeken a földitől lényegesen eltérő formájúakra is számíthatunk. Az előbbi égitestcsoportba tartoznak nyilvánvalóan a forró „felszínű” csillagok. Kivétel nélkül valamennyi, és bizonyos, a Földnél lényegesen nagyobb és kisebb tömegű, speciális pályákon keringő bolygók. Az utóbbi csoporthoz a meghatározott fajta csillagok körül keringő, általában a Földtől tömegben és pályahelyzetben nem túlságosan eltérő bolygókat soroljuk. Földi kötöttségünk irányít akkor is, amikor meghatározzuk az élet földünkön felismert kozmikus alapfeltételeit, és azt mondjuk: Földünk BOLYGÓ mivolta, SZÁRAZFÖLDJEI, kellő TÖMEGE, megfelelő életritmust biztosító TENGELYFORGÁSA, alkalmasan letisztult LÉGKÖRE, roppant VÍZFELÜLETEI és természetesen HŐMÉRSÉKLETI VISZONYAI képezik a földi élet kozmikus alapjait, csillagászati alapfeltételeit. így olyan égitesteket keresünk, amelyeken ezek a feltételek a Földhöz hasonlóan együtt vannak. A földhöz kötött szemléletnek erre a fajtájára az a tudat jogosít fel bennünket, hogy a világmindenség fizikai-kémiai törvényei a belátható univerzum egészére érvényesek, egyformán érvényesülnek. Naprendszerünk ezirányú vizsgálata eddig meglehetősen lehangoló eredménnyel járt: 9 bolygója és 32 holdja közül, úgy tűnik, csupán a Föld hordoz életet. Földünk Nap környezetének egy, a Naprendszer méreteihez viszonyítva meglehetősen szűk zónájában, az úgynevezett bioszférában kering. E zóna belső, melegebb oldalán a Merkur és Vénusz, külső, hidegebb oldalán a Mars foglal helyet. Lényegében ez az a terület, amelyre az űrkutatás első nagy vállalkozásai a Hold után kiterjednek. A Merkur és a Vénusz azonban, sajnos, a sokszáz fokos felszíni hőmérséklet nehézségeivel küzd, így e bolygók alkalmatlanok a földi fogalmaink szerinti élet hordozására. A marsbeli élet problémája feletti vita, amely a századfordulón lázba hozta a világot, lassan elülőben van. Ami e téren megmaradt még: némi kis remény a primitív életformák esetleges ottlétében. Biológiai vitákba bocsátkozni a Mars esetében már felesleges. Néhány éven belül ugyanis megtudjuk, hogy az élet milyen formája található e bolygón. A külső bolygók már tömegük és térfogatuk tekintetében is eltérnek a Földtől és a földtípusú bolygóktól. A Nap környezetének távoli, hideg és fénytelen vidékein járják többévtizedes pályájukat. Légkörük a földi jellegű élet támogatására alkalmatlan. Felszínük a hideg, a halál és a csend világa. A Marsot elhagyva a távolságok is roppant megnövekszenek. A Plútó éppen százszor van messzebb a Naptól, mint a Merkúr, ezért a felszínére tízezerszer kevesebb fény és hő jut, mint a Merkúrra. Ilyen módon Naprendszerünkben az élet egy a tűz és a jég között húzódó meglehetősen szűk sávra korlátozódik. Ebben a sávban azonban a Földön kívül nincs más, az élet csillagászati alapfeltételeivel 58
