Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - SZEMLE - Kristó Nagy István: Ladányi Mihály: Kedvesebb hazát

Mégis, a Csapda Németh László egyik legnagyobb drámai alkotása. A verbális drámák szerzője jelölte a drámai akciót, s a remek metaforával a számára lehető tragikumnak pontos nevet tudott adni. Németh László Puskin sorsában fölismerte saját életének drámai alakját. Nevén nevezheti végül sorsát: csapdák, mindig csapdák, hol jóindulattal, hol értetlenséggel kirakva végig az úton. Az egyikből kikecmereg, a másikból kisegítik; Puskinnak egy jutott, s elég volt lezuhanni. Németh Lászlónak is kínálkozott egyszer-egyszer puskini, de egy se teljesült. Lett a sok megírott dráma, több: szinopszis, vagy annyi se, csak elképzelés maradt. Ám ott az egyetlen tragikus mű, Németh László élete, melynek puskini csapdája nem a mindenkinek osztott igazság, nem a halál, hanem a történelem volt.

Ladányi Mihály: Kedvesebb hazát

Kevés olyan költői életműve van a mai magyar irodalomnak, mely annyira ellentétes érzelmeket kavart volna föl az olvasók körében, mint Ladányi Mihályé. A nyílt, vagy csak szűk körben hangoztatott ellenkezéstől, elutasítástól, fölháborodástól — sőt undortól — a szélsőséges rajongásig, némely kommunisták komoly ideológiai aggályaitól az értő kritika határozott megbecsüléséig, idős értelmiségiek fejcsóválásától egyáltalán nem irodalomkedvelő fiatalok lelkesedéséig: sokféle reagálást váltott ki. Az ellene fölhozott, de sokszor kimondásra sem kerülő, írásban még kevésbé rögzített kifogásokat érdemes legalább ez alkalommal kissé csokorba gyűjteni, mert önmagukban is tanulságosak a tekintetben, hogy egy-egy költői művet milyen nézőpontok alapján lehet szemügyre venni és értékelni.

Ladányi versei sokak szerint primitívek, túlságosan köznapiak, és nem eléggé „emelkedettek”, már pedig az emelt hang, valamiféle „ünnepi jelleg” a költészet lényegéhez tartozik. Ladányi költészete pedig nemcsak köznapi, hanem sokszor már durva: ami nyelvezetét illeti, a köznapinak legközönségesebb, szinte már al- vagy félvilági „jassz” vagy huligán rétegnyelvéhez áll közel, tematikáját tekintve pedig itt-ott a pornográfia határait súrolja. Emellett nem röstell célbavenni örök nemzeti értékeket, megkérdőjelezni a társadalom alapvető ízlésbeli normáit, sőt a szocialista forradalom és építés eredményeit is. Semmi sem szent előtte, s a forradalmat is elutasítja. Ideológiai álláspontja lényegileg anarchisztikus vagy „balos”, gondolkodása antidialektikus. Mindenképpen kihívó, megbotránkoztató, csúnya, amit csinál.

El kell ismernünk, mindebben sok igazság is van. Ladányi versei korántsem ünnepélyesek. Ám kérdés, valóban szükségszerű-e a költészetben az emelkedettség. Nem okvetlenül; a természetes, a köznapi, a közönséges már a római költészetben polgárjogot nyert és Catullustól kezdve a Carmina Burana szerzőin, majd Villonon át Burnsig és Petőfiig. Nem is szólva a népköltészetről. Ha a művészet a valóság visszatükrözője akar lenni, akkor a valóság kevéssé tetszetős és szép jelenségeit is meg keli, hogy mutassa. Ez evidens. De mi a mérték! Ezt mindig valamiféle társadalmi megegyezés szabja meg. Aki a mindenkori uralkodó osztály normáit áthágja, az lehet hős, forradalmár, de lehet közönséges bűnöző is. Nos, Ladányi lázongó és lázító, kihívó és megbotránkoztató költészete nagyonis átlépi a magyar költészet kialakult és elfogadott normáit, amelyek a múltak magyar költői értékeinek jogfolytonossága alapján szocialista társadalmunk ízlésnormáival is egybeesnek. Egyelőre. Mert az a kérdés, hogy — legalábbis részben — nem régi: polgári vagy éppenséggel feudális ízlésbeidegzésekről van-e szó, s az új művészet nem kíván-e több őszinteséget, nagyobb szókimondást. Vajon nem ezt az őszinteséget követeli-e korunk is, s benne, vele a jövő olvasó közönsége: az ifjúság — sőt maga a marxizmus? Már József Attila költészetében sok volt a megbotránkoztató, pedig emelkedettségét, művészi voltát és szocialista eszmeiségét — mely ugyanakkor a legmagasabb rendű humanizmus — ma már, történeti távlatból, senki kétségbe nem vonja. Ám kérdéses, hogy Ladányi csakugyan a József Attila hagyomány örökese-e. Nemcsak a fiatal József Attila lázongását, tehetetlen dühét folytatja-e egy másúj társadalmi rendben, s időszerű-e ma a Tiszta szívvel keserű anarchizmusa?

Mindezek indokolt kérdések s nem is könnyű rájuk egyértelmű választ adni. Végeredményben a választ a költői mű egészének hatása, mondanivalójának jellege s ezzel kapcsolatban művészi megformálásának rangja szabja meg. Tudnunk kell, hogy Ladányinak költői indítást a kuruckor költészete adott, az a természetes népi-forradalmi hang ihlette meg először, mely ma már nagyonis klasszikussá szelídült, de korában közvetlenül lázító, napi igényt kielégítő alkalmi funkciója volt, s nagyonis szókimondónak számított. Költőnk ideálja máig is a nem ünnepélyes költészet, mely a versbeni kifejezésnek föltétlenül egyik lehetősége. Ladányi méltán érzi úgy, hogy az ünnepélyes hang ma sokszor inkább nagyképű, s eltávolít épp a legaktívabb, legpotensebb munkás olvasóktól, a dolgozó tömegektől, és a fiataloktól, akik mindenekelőtt őszinteséget kívánnak. Az ünnepélyes vagy modernkedően elvont költészet sokszor üres, formalista módon szépelgő, arisztokratikus, e mellett még kiváló köl90