Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - SZEMLE - Kristó Nagy István: Ladányi Mihály: Kedvesebb hazát

tőknél is az egyes ember magányát, magánügyét, az önnön személyes problémáiba való beleragadását fejezi ki, nem egyszer magas művészi színvonalon, de kevéssé közérdekűén, még kevésbé közérthetően, sőt olykor a misztikába, szolipszizmusba, idealizmusba tévedve. Noha az ilyen, lényegileg polgárihumanista költészet létjogát sem vitathatjuk, s nem akarjuk abszolutizálni sem a közérthetőséget- sem a közéletiséget: ez utóbbi számunkra akkor is rokonszenvesebb, ha nem okvetlenül szép a formaművészetnek olyan értelmében, mint az általam legnagyobb mai költőnknek tartott Weöres Sándor költészete! Az a hétköznapi, hetyke stílus, mely Ladányi verseinek sajátja, az a kamaszos szókimondás az a polgárbotránkoztatás nagyonis közeláll a munkásosztály s különösen a munkásfiatalok szemléletéhez, ilyen értelemben tehát határozott osztálybázisa van — egy olyan osztályra támaszkodik, melynek hatalmát nálunk senki nem vitatja, amely azonban életünk bizonyos területein még ma is problematikus, főként a fejlődéstől elmaradott tudat szféráiban.

S itt érkeztünk el Ladányi költészetének tartalmához, mely legalább annyi megbotránkozást vált ki, mint a formája. E versek a szocialista fejlődés számos jelenségét kérdőjelezik meg. Kérdés azonban, ezek a jelenségek egyértelműek-e, s nincs-e ok a fölmutatásukra és megvitatásukra. Kérdés, hogy mi a jelenségek mögött megnyilvánuló lényeg, a fejlődés tendenciája s mit szolgál e tekintetben Ladányi költészete. Csakugyan anarchisztikus-e, ,,balos”-e verseinek mondanivalója? Igaz-e hogy „csak hibákat” pécéz ki, csak a „negatív jelenségekre” vadászik? Elismerem, hogy költészetében más költőknél nagyobb arányban szerepelnek ilyen „kérdőjeles”, hibákra rámutató versek. Az is igaz, hogy a vélt és valódi hibákat kegyetlen gúnnyal, nagyon frappánsan és ezért hatásosan pellengérezi ki- De miféle hibák ezek? Legtöbbször egyértelműen polgári csökevények, a tudat elmaradásából származó kispolgári magatartásformák. Hogy létüket, sőt előretörésüket Ladányi mozgási tendenciájukban ábrázolja, az korántsem a párt politikájának vagy a gazdaságirányítás új rendszerének a bírálata (bár az sem lenne baj, ha az volna) — legföljebb azt érezteti, hogy az új mechanizmus — sok pozitívuma mellett — ilyen nyerészkedő kispolgári magatartásra is alkalmat ad, ami ellen pedig küzdenünk kell. Ennek tudatosítása, akár a gúny eszközével is, nyilván pozitív írói tett, mint ahogy az is, hogy a lelkűnkben még mindig túlságosan beidegzett nacionalista érzéseket támadja. Épp azért keltenek ezek a versek visszatetszést, mert nagyonis elevenünkre tapintanak! Ez az érdemük.

Mindezen túl: Ladányi költészetének legfőbb pozitívuma az őszinteség, a szókimondás, a bonyolult valóság megmutatása. A marxizmus lényege a valósággal való könyörtelen szembenézés. Vagy szemügyre vesszük a teljes, bonyolult valóságot, s úgy próbáljuk megérteni s megváltoztatni, humanizálni azt, vagy nem vagyunk marxisták. Ha a valóság szembekerül munkánkkal vagy ideológiánkkal, az utóbbiban van a baj, még ha százszor is pártosnak vagy marxistának éljük eszméinket és tevékenységünket. Ha tehát a költő igazat mond, vagy akár túlozva is lényegi tartalmakat emel ki, akkor is nekünk dolgozik, ha nem mindig kellemes, amit csinál. Igazának tudata teszi hetykévé, kihívóvá — s ehhez joga van. Ha a versek mélyebb ideológiai tartalmát vesszük szemügyre, aligha vitás, hogy Ladányi milyen alapról bírál és foglal állást. A szocialista eszmeiség az, a szocialista humanizmus: az az új erkölcs, mely épp forradalmiságában kegyetlen ellenfele minden múltbelinek, mindennek, ami hazug, álságos, ami „megjátszás”, ami polgári — bár nem vitatja, hogy a polgárságnak is megvolt, meg lehet a maga humanizmusa, s a polgár sem okvetlenül ellensége. De a dolgok mértéke, közéletben, gazdaságban, erkölcsben, művészetben, ideológiában mindenesetre megfontolást érdemel — nem lesz-e már sok a polgáriságból s annak is a legellenszenvesebb, felszínes, elidegenedett, nyerészkedő megnyilvánulásaiból.

Ladányi költészetéből mélységes erkölcsi igény és felelősségérzet szól. A polgári erkölcs a lelkekben még ma is uralkodó, indokolt hát az újat, jobbat követelő szenvedélyes hang, mely lehet rezignált vagy kihívó, hathat anarchisztikusnak vagy pesszimisztikusnak, mégis hatásos és igencsak a jó, az új irányába hat. S hogy hat az épp művészi voltát mutatja. A Ladányi-féle „parlando” kifejezés, az élőbeszéd egyszerűsége egyaránt alkalmas a nagyon is korszerű —ám irodalmunkban még mindig nem eléggé alkalmazott — ironikus kifejezésre, mint arra is, hogy ha kell: valóban himnikus magasságokba emelkedjék, ha ti. tárgya méltó rá (pl. az öreg harcosok apoteózisában vagy a felszabadulásukért küzdő népek követeléseiben).

S ha mindezt megvizsgáljuk: kiderül, hogy Ladányi formaművész is. Mert ha vannak is hozzá hasonló törekvésű s szintén méltán megbecsült és népszerű költők, mint Jobbágy Károly, Baranyi Ferenc vagy Soós Zoltán, Ladányi verseinek szuggesztivitása nagyobb, formai eszközei gazdagabbak. Más kérdés, hogy mennyire ösztönös és mennyire tudatos, amit csinál — ezt nem tudom, de úgy hiszem, tudatos „formaművésznek” sem utolsó. Csakhogy az ő formaművészete nem öncélú, hanem nagyon is a tartalomhoz igazodó forradalmi hang, mely éppen ezért lesz korszerűvé. Naturalizmusnak és sajátos stilizálásnak, frappánságának és polgárbotránkoztatásnak azt az új stílusát valósítja meg először a magyar költészetben — s rögtön igen magas színvonalon —, ami a legfrissebb művészi kifejezésmódnak, a Pop Art-nak felel meg. S hogy ezt a népszerű, hatásos, meghökkentő, szecessziós és expresszionista vonásokban gazdag új stílust szocialista tartalommal telíti, ezzel költészetünk élvonalába lépett.

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

91