Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (II.)
körlevél figyelmezteti a járási, városi tanácsok mezőgazdasági osztályait az ellenőrzésre, hogy „megelőzzük az elmúlt évben tapasztalt károsodásokat”. Az ápolási, növényvédelmi munkákra vonatkozóan „sajnos, majdnem általános tapasztalat, hogy nem termő ültetvényeiket a termelőszövetkezetek elhanyagolják”. „Megdöbbentő jelenség”, hogy egyes gazdaságok nem jelzik pótlásigényüket szőlőszaporító anyagra, amikor „az Ültetvénytervező Vállalat nagy mennyiségű vesszőt fog visszaiskolázni, esetleg magsemmisíteni”. Egy levél szerint e mulasztások „érthetetlenek”. Ha azonban nem a vágyképeink felől közeledünk hozzájuk, hanem a szövetkezeti mozgalom hőskorára jellemző, s az ültetvényprogram idején ható gazdasági és szociológiai realitások felől nézzük őket, érthetővé válnak; együtt pedig bizonyítékává annak, hogy a tervcélok megfogalmazásakor nem lehet eltekinteni a megvalósítás közegétől. Annak idején helyesnek látszott az a szociálpolitikai szempont, hogy az ültetvény „becsületes munka mellett megfelelő jövedelmet biztosít a tagságnak termőre fordulásig is”, azonban a szövetkezet dolgainak akkori zűrzavarában a munka és jövedelem összefüggése bizonytalan, esetleges volt. így történhetett meg, hogy „egyes esetekben a fele pénzösszeg sem került az ültetvényekre”, mert „máshova fordították”, „megtakarították”, „egyéb üzemviteli célra használták” az ápolási hiteleket, vagy úgy emelték fel belőle az alacsony tagjövedelmeket, hogy az ültetvényekben nem fedezték le munkával. Ennek „súlyos következményeire az Ültetvénytervező Vállalat ellenőrző szakközegei felhívták az illető üzemek figyelmét", de ez nem változtat azon a tényen, hogy a helyesnek látszó elképzelés —■ mert a vágyképben fogant — a szövetkezeti realitások közt, az adott valóságban eltorzult. A megoldás útján A szőlő- és gyümölcskultúra sorskérdései e sorok írásakor — a megyei pártbizottság kezdeményezése nyomán — a megoldás felé tendálnak. így abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy befejezésül a megoldást kereső, a reményeket felcsillantó gondolatokra is reflektálhatunk. A Mezőgazdasági és Élelmezési Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, az Országos Tervhivatal, a Magyar Nemzeti Bank, az Anyag- és Árhivatal, a Boripari Tröszt képviselőinek, továbbá Bács-Kiskun, Csongrád, Szolnok, Pest megye illetékeseinek párbeszéde során (1971. VI. 30.) fontos elhatározások, javaslatok születtek a következő kérdésekben: 1. Selejtezni kell mindazokat az ültetvényeket, amelyek vízkár miatt vagy más okból annyira legyengültek, hogy termelésben tartásuk nem gazdaságos, illetve nem tehető gazdaságossá. A végrehajtás során el keli tekinteni az állami támogatás visszafizetésétől („az ültetvények nettó értéke az alapokkal szemben számolható el”), el lehet tekinteni a hitelek felmondásától, és teljes vagy részleges hitelelengedés is számításba jöhet. (Az elhatározás először azért jelentős, mert lehetővé teszi a régi telepítésű parlagültetvényeknek a művelési ágból történő kivonását, ezáltal a tényleges termelői potenciál megismerését. Másodszor: megszabadítja az üzemeket a természeti csapások és kampányszerű telepítések összes selejt- jétől, amelynek terheit eddig ők viselték. Az ültetvényhitelek azonnali felmondása esetenként tönkre is tehetné a szövetkezeteket: ezért az elhatározott pénzügyi rendezés logikus. Értesüléseink szerint a tsz-szövetségek elképzeléseivel is megegyező. Látni kell természetesen azt is, hogy az engedmény — ódium. A selejt bosszúja, ahogy mondani szokás. Az már nem feltétlenül volna logikus, hogy selejtezett ültetvényeit a szövetkezet minden esetben és automatikusan kiszántaná. „A régi ültetvények sorskérdései"-ben utaltunk rá, hogy a nagyüzemileg értéktelen szőlő kisüzemileg — azaz egyéni művelésben — még hasznot hajthat. Fel kellene mérni az igényeket s a szektorváltással történő művelésben tartás lehetőségeit, a földhasználat jogi, pénzügyi stb. feltételeit.) 2. A gyenge ültetvényeket korszerűsíteni kell, hogy termőképességük elérje az állami gazdasági szintet, azaz 30, 35, 40 q/kh-ra emelkedjék a termésátlaguk. Ennek módja lehet a telepítési rendszer megváltoztatása, a fokozott gépesítés, a teljes tápanyagfeltöltés. A korszerűsítéshez az állam közép, és hosszú lejáratú hitelt biztosít. (A régi felismerést, miszerint a termelői alap jó erőnléte nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a termelés jövedelmező legyen, sok szövetkezet nem tudta realizálni. Ti. ahhoz, hogy a hozam növekedjék, növekednie kellett volna a ráfordításoknak is — mint az állami gazdaságokban, ahol háromszor annyi műtrágyát használnak fel, mint a tsz-ekben — de a ráfordítás növelése csak magas hozamokból lehetséges az üzemágon belül. Ezért az elgondolás, amely a bűvös kört megnyitni kívánja, nagyon időszerű. Megvalósításához — feltehetően — nagy összeget kell „kihasítani”. Ez a muszáj a rosszul beállított szabályozóknak, s a túlzott elvonásnak az ódiuma. Következménye annak, hogy az üzemág a saját bevételeiből nem tarthatta fenn a saját termelő alapjának erőnlétét. A szövetkezeti tulajdonba vett keskeny sorú szőlők korszerűsítése, azaz széles sorúsítása problematikus: hogy megéri-e, az esetenként dönthető el. Hogy a tsz-tagság engedi-e, kívánja-e, vállalja-e, az is kérdés. A gazdaságossági számítások mellett, itt a „szubjektív körülményekre” is nagyon kell figyelni.) 3. Szószerint idézünk: „Elképzelhető a szőlő és bor felvásárlási árának bizonyos kisebb arányú 55
