Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (II.)
[ annak képletéből — gyenge szövetkezet + szőlő- és gyümölcskultúra = felemelkedés — nem sikerült levezetni. A végeredmény a vártnak többnyire az ellentéte. Vagyis: amennyiben a szőlő-gyümölcs kultúra a gyenge szövetkezetekbe került, annyiban akadályává vált nemcsak a felemelkedésünknek fa felemelkedés útja túlságosan meredek), hanem annak is, hogy gazdálkodásuk pénzügyi egyensúlyát megteremtsék. Ez a szőlő-gyümölcs ,,ügy” exponált oldala. Kézenfekvő, de nem teljes magyarázat, hogy a telepítés során elkövetett szakmai hibák, a közgazdasági miliő meg a kultúra természete — eszközigénye, ami eleve leszűkíti a kultiváló üzemek körét — fordították visszájára a telepítéspolitikai jó széndékot. A teljes magyarázathoz azonban a kevésbé exponált szociológiai oldal is hozzátartozik: a társadalmi viszonyokban történt változások összessége, amely a mezőgazdaság termelési viszonyainak mélyreható átalakulása nyomán következett be. Analízis helyett analógia kívánkozik ide. Bizonyára másoknak is eszébe jutott, hogy az egyéni gazdálkodásról a közös gazdálkodásra való áttérés horderejét, hatását és jelentőségét tekintve legalább akkora, mint a pogányságról a kereszténységre való áttérés volt nemzetünk történetében. Az egyéni paraszt és a tsz-paraszt társadalmi státusa is legalább annyira más, mint amennyire a pogány pásztoré a keresztény földművesétől különbözött. De míg a hittérítést a röghöz kötés követte, az eredményes agitáció a szabadulást hozta: szabadulást a magántulajdon nyűgétől, feloldozást a régi életforma beidegzettségei alól. Ezer esztendőnként egyszer van ilyen fordulat. A kistulajdonosi létből a köztulajdonosi létbe történt átváltozás visszahatásaiban mérhető: az elvándorlási görbéken, az átrétegződésben, a földmíves foglalkozású családok vegyes foglalkozásúvá válásában, a mai földművelő gondolkodásában, életvitelében, a szövetkezethez, a munkához, a világhoz való új viszonyában. Hogy nagyon pontatlanul ítéltük, ítélhettük meg ezt a fordulatot, az is mérhető: az egységes paraszti osztályról vallott illúzióink szertefoszlásábán. A szubjektív körülmények szubjektivebbek voltak, mint amilyeneknek őket éreztük: ki is töltötték a nekik szabott medret — a szövetkezeti formákat —, túl is futottak rajtuk. Az ipar bőven kínált munka- és életlehetőségeket: a felszabadított földművelők jelentős része, a második nemzedék nagyobb része nem a neki adott szőlő- és gyümölcskultúrától várta a megoldást szociális problémáira. Köztudomású, mennyi gonddal, bajjal küszködtek a szövetkezetek a megalakulásukat követő években: termelésük, elosztásuk, profiljuk, üzem- és munkaszervezetük, ügyvitelük, jogi helyzetük, vezetési színvonaluk és módszerük, belső és külső kapcsolatrendszerük kialakulatlan volt, ellentmondásoktól, s az életformaváltás dilemmáitól egyaránt terhes. A józan ész sugallatára figyelve azt kell mondanunk, hogy nem volt végiggondolt döntés a szövetkezetfejlődésnek ebbe a nehéz periódusába táplálni be a nagy volumenű telepítési programot, amelynek sikere — más feltételek mellett — rendezett üzemi viszonyoktól, megfelelő gazdálkodásbeli, gondolkodásbeli készenléttől is függött. A témakörbe vágó feljegyzések nagy skálán szóródnak. Vannak olyanok, amelyek inkább a vágyképnek, mint a valóságnak a tükrei. „A telepítések végrehajtásánál a telepítő termelőszövetkezetekben zömmel nagy lelkesedéssel dolgoznak a tagok, ugyanúgy tapasztalható volt ez a termelőszövetkezeti csoportoknál és a szakszövetkezeteknél is. A szakszerűség és jó hozzáállás eredményeként ültetvényeink jó állagáról, jó eredményeiről számolhatunk be.” Megjegyezzük: valóban voltak megfelelő „hozzáállásé” szövetkezetek, amelyek harcoltak a jó talajelőkészítésért, a hibátlan szaporító anyagokért stb., mert nagy fantáziát láttak a telepítésben, és amit csak tudtak, anyagban, munkában, mindent megadtak ültetvényeiknek. A másik végleten évről évre köztes növénnyel „vágták agyon” az ültetvényt: „amellett, hogy jó gyümölcsöst is szeretnének létesíteni, a legvégsőkig szántóföldi termelést is folytatnak a gyümölcsösben”, noha „egy rókáról két bőrt lehúzni a gyümölcsösök esetében nem megy”. Egyes helyeken „a szőlőtelepítést teljesítendő (-kötelező) tervfeladatnak nézték”, elvállalták, de csak tessék-lássék törődtek vele; felelősségre vonáskor pedig azzal védekeztek, hogy „ők nem is akarták, csupán a járási tanács erőltette rájuk”. Ezt az 1969-es NEB vizsgálattal kapcsolatos reflektálás alátámasztja: „ . . . meg kell állapítani, hogy sok esetben egyéb ráhatások is érvényesültek az üzemi döntések megszületése előtt.” Az általánosító megállapítás („menet közben tanultunk meg mozdonyt vezetni”) megfelelője a másik oldalon, hogy „a szövetkezetek maguk is csak menet közben nőttek fel a tervfeladathoz”. Ugyanakkor számos feljegyzés, észrevétel, tanácsi ellenőrzés, felügyelői jelentés őrzi a „hanyag mulasztás” vagy a „szakmai barbarizmus” tényét, s enged arra következtetni, hogy a szövetkezetek jelentős része menet közben sem nőtt fel. „Több gazdaság nem végezte el a felforgatott homok megkötését, annak ellenére, hogy vetőmagot biztosítottunk erre a célra. Végtelenül szerencsénk van, hogy nincs homokverés, vagy eddig nem volt.” A szaporító anyag kezeléstől az ültetésig, attól az ápolási és növényvédelmi munkákig se szeri, se száma a „szakmai helytelenségeknek”, amelyek „az ültetvény állagát már most (ti. a telepítés után) veszélyeztetik”. Csak néhányat idézünk ezek közül: 1962—63 telén tanácsi adat szerint közel 25 ezer fiatal gyümölcsfát rágtak meg a nyulak,,egyes gazdaságok vezetőinek hanyagsága és mulasztása miatt. Részben elkéstek a gyümölcsfák bekötözésével, részben elmulasztották ezt.” Emiatt „egyes ültetvények selejtezésre kerültek”. A mulasztás „ismételten” történt. A következő év őszén jó előre 54
