Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - Sztyepan Scsipacsov: Önéletrajzi részletek

s keskeny mezei ösvények választottak csak el bennünket, még gyakrabban együtt voltunk. Laktam nála a dácsában, derékig vetkőzötten, lebarnultan találtam rá, amikor tett-vett a telkén. Sok verse vált kedvencemmé. Máig sem vettem ki kis verseskötetéből egy versnél a könyvjelzőt, amelyben ilyen sorok vannak:

„Jégben áll a folyó

és a fagyott fűzbokor, s előtte a puszta jégfolt, mint tükör

a tartó polcokon, úgy terül a sötétedő égbolt.

Előtte az által úton,

mit hóval borít már a tél,

egy nyírfa áll

szép csillagöltözékben, s gyönyörködik a jég tükörén.”

A Paszternak-versek ősfrissességét a későbbi időkben is átéreztem, de azok színtaktikai és asszociatív bonyolultsága megakadályozta, hogy szívemhez férkőzzenek.

Színesen, képszerűen, gazdagon emlékszem vissza 1935 nyarára. A lótenyésztő gazdaságok vezetőinek meghívására Jefim Dorossal együtt a Szalszki sztyeppén voltam és Karacsaj hegyein, olyan helyeken, ahol ménestartó gazdaságok vannak. Június eleje volt. Valahol a sztyeppén elkezdődött a kaszálás, a fonnyadó, levágott fű részegítő illattal terjengett.

Felötlik az első éjszaka a telelőszálláson. Nem bírtam ki odabenn. Kimentem a sztyeppére. Ott terült el előttem ezerévesen, mozdulatlanul. Néztem a Tejút köldfoltjait, hallgattam a tömör pusztacsendet.

Emlékszem az ottani első reggelre is. Madárfüttyre, csicsergésre ébredtem. Gyorsan megmosdottam, s lementem a nagy földszintes ház verandájáról. A sztyeppéi hajnal már minden kis fű- és növényi szárat megérintett rózsaszín üdeségével.

A korai reggelizés után fegyverkocsin kihajtottunk a sztyeppére. A fű majd a horizontig nyújtózott fel. Egy könnyed kis áttetsző felhő, mint egy ejtőernyő lebegett előttünk. Eltakarta az égi tájat. Ezt figyeltem, s a háttérben egy vágtató lovas sziluettjét. A felhőcske azonban félrevonult. A kerekek alól egyre csak száraz, fullasztó por kavargóit föl. Sem egy kis domb, sem egy halom—a sztyeppe oly egyenletes, csak a lovak csoportjai látszottak rajta élő szigeteknek . . .

Körülbelül egy hét múlva lélegeztünk föl Karacsajban, ahol az őslakók szerint nincsen sem aszály, sem bögöly. Jefim Doros már az első nap elkezdte feljegyzéseit. írása ezzel a sorral kezdődött: „Ezernyolcszáz méter magasban eső esett.” S e sor a szerzőnek láthatóan tetszett, és nem tudta megállni — hangosan mondta ki. Nálam is szerepelt a feljegyzésben:

„Egy hosszú lábú csikó bökdösi az anyja oldalát, először lát napvilágot, ködös, tejfehér szemével. Egy öreg csikós barnás tenyerét ellenzőként homlokához tartja és az Elbruszra tekint, ahonnan a jéghideg zárpor s a jégeső jöhet. Széles esőktől nehezült szűre betakarja a nyerget, s majd az egész ló farát. Ránézve a csikóra, elmosolyodott, nyilván arra gondolt vissza, miként segített neki nemrég az anyja emlőjét megtalálni.”

Ez az érdekes utazás egybeesett időben a „Jelanyin” c. költeményem írásával, amelyben megpróbáltam olyan kérdésekre felelni, mint a költészet viszonya a valósághoz, a költő helye az életben.

Nem tudom, mivel kapcsolatban, lehet, hogy mert az én Jelanyinomra gondoltam, élénken elképzeltem magamban némely költők életét a maguk hiúságával, affektálásukkal az irodalmi estek közönsége előtt, s az írásaikkal kapcsolatos válaszaikban rejlő olcsó szellemeskedéseikkel együtt. Mennyire nem vágott össze mindez az én képzeletemben azzal az őszinte költőiséggel, őszinte szépséggel, amely engem vett körül ezen a hegyi látóhatáron, ezen a záporoktól ritkult levegőn. Mintegy hangsúlyozásképpen viszontláttam eddig leélt éveimet is. A jó kis hegyi paripákon történt lovaglás Cserepánov mellett a füves fennsíkon, mely a hótól kéklő Elbrusz felé nyúlik el.

A költeményt részben 1936 végén, részben 1937 elején fejeztem be. Felolvastam írótársaimnak; megdicsértek. Ettől nekibátorodva a „Novij Mir” c. folyóirathoz adtam be. A lap szerkesztője jó ismerősöm volt. A költeményt azon nyomban elolvasta, de csodálkozásomra, valamiféle lázadást látott benne. Meghökkentem. Mondani szerettem volna valamit. . .

Nem azért, mert a lapszerkesztő ostobaságot mondott nekem, hanem egyéb megfontolások alapján, az alkotó rendnél szűkre szabottabban, a költeményt részekre szabdaltam föl, amelyek később önálló versekké váltak: „Katonapajtások”, „Hegyi zápor”, „A köntös”, „A taskenti gyors” és egyebekre. A költeménynek az a része, amelynek magja, mint mondottam a karacsajevi lótenyésztő gazdaságban született meg, megmaradt érintetlenül. „Találkozás a Bermamiton” címet adtam neki. Mint kisebb poéma még akkor megjelent az az idő tájt legjobb folyóiratban, a „Krasznaja novj”-ban (Vörös szűzföld). Azok a szétdarabolt versi kék is megjelentek különböző helyeken. A figyelmes olvasó észreveheti, ma sem hiányoznak verses köteteim lapjairól. (PAP GÉZA fordítása)

38