Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Sztyepan Scsipacsov: Önéletrajzi részletek
az imaginisták klubjába — újszerű költői képeket használó költők voltak —, a „Pegazus istállójába”. A kislány, akitől megkérdeztem, van-e a poémából, egy ajtón át beszólt: „Szergej Alexandrovics, itt ez a vörösgárdista elvtárs az Ön könyve iránt érdeklődik!” Jeszenyin odalépett hozzám, s kézfogással üdvözölt. Elmagyaráztam, miért jöttem. Elbeszélgettünk az imaginizmusról, a költészetben az időtájt divatossá és zajossá vált irányzatról, amely az öncélú formát hozta létre. Megsejtvén kérdéseimben a tudásszomjat és a lelkes érdeklődést a költészet iránt, Jeszenyin felélénkült. Nem emlékszem pontosan, mit mondott, de szavainak értelme megközelítőleg a következőkben foglalható össze: imaginiz- mus nincs, én vagyok! Mások? Mások nincsenek! Akkor nekem úgy tűnt, mintha kérkedne előttem. Az idő azonban mindent a helyére tett. Az imgainizmust elfeledték, s a költőket is, akik abban az időben az imaginisták közé tartoznak, ám Jeszenyint ismerik és szeretik. Más alkalommal a „Kovácsműhely” költőinek estjén láttam őt. így nevezték el akkor az egyik irodalmi szervezetet. Jeszenyin oldalt állt, nem messze a bejárattól, és Vaszilij Kazinnal, a költővel beszélgetett. Fején cilindert viselt, hosszú szárú lakkcipőben volt, sétabottal. A „Casinóról” is valamit. Egy épp akkor megjelent vékonyka könyvecske, a „Munkás május” még nyomdaszagú volt, számomra úgy tűnt, mint maga a napfény és a csemege. Sok verset tudok belőle ma is könyv nélkül. 1926-ban az „Oktjabr” c. folyóiratban megjelentek a verseim. A következő évben a „Molodaja Gvargyijá”-ban és a „Krasznaja Nyevá”-ban. Ez azonban még egyáltalán nem jelentette, hogy a szerkesztőségek ajtaja szélesre tárult előttem. Találkoztam a szerkesztőségekben az akkori idők kezdő költőivel: Szurkovval, Guszevvel, Kudrej- kóval, Gyementyevvel, Altauzennel. Később különböző módon alakult sorsunk az irodalomban, különböztek sikereink is és kudarcaink, de a szorosra zárt szerkesztői ajtó akkor bennünk, nyilvánvalóan, egyforma érzést keltett. Nem tudom, mások miképpen voltak, de magam egyszer sem fordultam a híres költőkhöz protekcióért, bár otthonos voltam Aszejevnél, Bagrickijnél, Golodnijnál. Majakovszkijjal házi környezetben csak egy ízben találkoztam. Ez Aszejevéknél történt. Rajtam kívül ott ült még nála néhány költő: Krucsenij, Kirszanov és még valaki. Zajos kártyajáték folyt, s ahogy láttam, pénzre. Oldalt ültem. Senki sem próbált beszélgetéssel lekötni. Láthatóan nem ment ritkaság- számba ennél a háznál a velem egyivású látogató. Sőt az, hogy Xenia Mihajlovna — Aszejev felesége — a melegítő termoszt ott bugyborékoltatta a hasán, arról tanúskodott, ott mindenkit hozzátartozónak tartanak. Váratlanul Majakovszkij lépett a szobába. Senki sem mutatott be neki, de ő a kezét nyújtotta. Hirtelen úgy tűnt számomra, mintha jelenlététől a szoba kisebbé vált volna. Mint egy jóságos óriás járkált benne, bár ennek a jóságos óriásnak az elmésségei, mint éles nyilak röpdöstek mindig valaki felé. A játékosok felálltak az asztaltól. Még semmit sem mondtam Gyemjan Bednijről. A róla szóló mondanivalómat egy történettel kezdem. A tüzériskolán, ahol akkor dolgoztam elhatároztam, hogy az ő verseiről rendezek vitaestet. A klubparancsnokunknak megtetszett ez az ötlet, s a vitára való előkészület nagy lendülettel megindult. Akadt vállalkozó. Fő opponensem szerepét egy orosz nyelvtanár vállalta. A vita lezajlott. Miért jutott akkor hirtelen eszembe Gyemjan Bednijt megbírálni, szembeállítani vele más költőket, ma sem tudom. Főleg Jeszenyintől, Usakovtól, Bagrickijtől idéztem. „A kardok nyomban kurta tollá váltak”, lám ez költészet! — kiáltottam fel. Különösebb győzelmet nem arattam e vitában, bár támogatóim nekem is voltak. Nem ötlött az eszembe, hogy Gyemjan Bednij a költészetben nem az „eleganciára" törekedett. Ő harcos költő volt, költőagitátor! „Dalolok. De vajon, «dalolok-e» én? Hangom nyerssé lett a harcok mezején!” — írta magáról. Számára sem a bánat, sem a nyugtalan töprengés nem volt idegen, de megértette: az idő mást követel. „Kimondatlan bánatom osztani mással nem fogom” — ismerte be egyik versében. Azokban az években Gyemjan Bednij népszerűsége hallatlan volt. Mint költő, én nem az ő versein fejlődtem, ám mint polgár, tanultam azokból. És ez sokkal fontosabb. A háború előtti és a háború alatti években is, amikor mindketten Moszkvában voltunk, gyakran összetalálkoztunk. Voltam az otthonában. Felolvastuk egymásnak verseinket. Eleven felkiáltással üdvözölte az „Egy kis ház Susenszkojében” c. elbeszélő költeményemet. Mint ismerőst, felhívott a szerkesztőségbe, elhalmozott dicsérettel. 1945 elején a Gorkij utcán találkoztam vele, nem messze a háztól, ahol lakott. Szemembe ötlött elhanyagolt külseje. „Fekszem majd kihegyesedő orral” — vetette oda menet közben. Ez volt utolsó találkozásunk. * Borisz Paszternakkal a húszas években még alig ismertük egymást. A rákövetkező évtizedekben viszont gyakran találkoztunk. Néhányszor részt vett versfelolvasásaimon, amelyek szűk körben zajlottak le néha, s felléptünk együtt irodalmi esteken. Amikor aztán peregyel ki nszki törzslakók lettünk, 37
