Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (II.)
60 fillérért, 1,20 forintért — amikor az ország egyes vidékein 4—6 forint volt a fogyasztói ár, és nem volt elegendő barack. A szakaszosan termő kajszi magas önköltsége (1968-ban 7 mázsás termés mellett 768 Ft/q) a bőven termő években rekompenzálhatná az üzemet, de a kajszinál a többletbevételt még kevésbé lehet megfogni, mint az almánál. A forgalmazó és feldolgozó szektor felkészületlensége vagy „hozzáállása” miatt aztán a kajszitermelés nem rentábilis, sőt ,,a kiemelkedő termés a szokásosnál is nagyobb veszteséggel jár”. De egyidejűleg azzal, hogy a termelési tapasztalatok nem ösztönöznek a meglevő ültetvények fenntartására sem, az állam — nyilván csak az exportlehetőségre figyelve és csak ahhoz igazodva — 50 százalékos dotációval kajszitelepítésre ösztönöz! Gazdagok és szegények A „nehéz helyzetek” láttatják a bajok okait: azt, hogy a termelő, feldolgozó, forgalmazó szektor nem áll azonos szinten és azt, hogy nincs mega funkcionális egységük-érdekazonossá- guk. A fejlődés a szintkülönbség kiegyenlítése és az érdekazonosság megteremtése irányába halad, de egyelőre nem tart ott, hogy meglevő ültetvények termelési biztonsága szavatolható volna. Ez a telepítési politikát fokozott óvatosságra kell, hogy késztesse. Az elkerülhető, ám okságilag mégis törvényszerűen ismétlődő termelési veszteségek láttán megkérdezhetnénk, hogy a mezőgazdasági üzemek miért nem igyekeznek gyorsabban, jobban berendezkedni feldolgozásra, tárolásra. . . . Nos, a kisebbik részük — főleg az állami gazdaságok és az erős tsz-ek — berendezkedtek. A nagy többséget képező közepes és gyenge tsz-ek lemaradása magyarázatául meg kell ismételnünk, hogy a szőlő- és gyümölcstermelés hasznából kevesebb jut vissza a termelésbe, mint amennyi objektiven szükséges volna. És ami visszajut, az is egyenlőtlenül oszlik el (a pénz a pénzhez húz), főleg a magas színvonalon gazdálkodó, jó eszközellátottságú üzemekben csapódik le, amelyeknek már van feldolgozójuk és tárolójuk. A nagy többség részére tehát nem elhatározás dolga kiépíteni a második és harmadik vonalat: még hathatós állami támogatással is megerőltető vagy erőn felüli vállalkozás. Az amortizációs kötelezettség és annak idején a készlethitelezést tiltó jogszabályok is ellene szóltak: készleteket tárolni (alma, bor) csak a jövő évi — nagyobb — eladási ár reményében érdemes. Kérdés, hogy miért épített volna feldolgozót, pincét, hűtő-tárolót — akár 50 százalékos állami támogatással is — az a szövetkezet, amelyiknek olyanok voltak a körülményei, hogy december 31-ig — készlet-hitel hiányában — értékesíteni kellett az áruját? . . . Köztudomású, hogy a termelés, feldolgozás, értékesítés vonalán történő szakosodás szervezetileg is elkülönült egymástól. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a termeléssel nem foglalkozó Magyar Állami Pincegazdaság tartja a kezében a megye összes tárolóterének egyharmadát. A gazdaság- politika, mind a legutóbbi időkig inkább a szektorális és szervezeti elkülönítés irányában hatott. Idézzük Molnár Frigyest: „Az új telepítések nagymértékben igénybe veszik a szövetkezetek erőforrásait, ezért ne törekedjenek szövetkezeti szőlőfeldolgozó és bortároló építésére, ehelyett vegyék igénybe az Állami Pincegazdaság szolgálatait“ (A homoki szőlőtermelés korszerűsítése. 128. oldal). Ezért vitatható az igazunk, amikor a gazdaságpolitika régebbi sugallatára hallgató, termelésre berendezkedett mezőgazdasági üzemeknek a szemére vetjük, hogy miért nem rendezkedtek vagy rendezkednek be feldolgozásra, értékesítésre? Ha viszont gyorsan megfogadnák a tanácsainkat, akkor azt kellene egymástól megkérdeznünk, hogy miért építettük ki nagy költséggel a feldolgozás és értékesítés centrumait, szervezetét, apparátusát, ha a termelők nem veszik igénybe? A kapcsolódó beruházások elégtelensége miatt a kész termés egy része időről időre elvész, a termelői alapok pedig időnap előtt elpusztulnak. Ebből a szempontból nézve is nagyon kockázatos minden telepítési terv, amely a feldolgozás és az értékesítés vonalán nincs lefedezve. A kapcsolódó beruházások léte vagy hiánya sajátosan polarizálja a szőlőtermelő üzemeket: jobb kifejezés híján mondjuk azt, hogy „gazdagokra” és „szegényekre”. ,,A polarizáció kiszélesedésének folyamányaképpen az utóbbiak fokozatosan átállnak az intenzív kultúra extenzív művelésére, míg végül valószínűleg felhagynak a termelési ággal. Ezáltal milliárdos értékek mehetnek veszendőbe” — vonja le a következtetést az Agrárgazdasági Kutató Intézet tanulmánya (Dr. Takács György: Szőlő és borgazdaságunk vertikális elemzése és korszerűsítésének ökonómiai feltételei, 1968). Ésszerűnek látszó javaslat: a szervezetileg elkülönült, a feldolgozásra, borkészítésre, nagykereskedelemre berendezkedett Magyar Állami Pincegazdaság és a szőlőtermelő üzemek területi (tájegységi) egyesítése, azonos érdekeltségük megteremtése társulás formájában. Az integráció elkerülhetetlennek látszik. Mielőbbi megvalósítását fontos népgazdasági érdek sürgeti: a termelői alapok védelme. Telepítsünk szőlőt! (De hogyan?) Horváth Sándor és Szegedi Sándor könyve (A szőlőtelepítéstől a szüretig) az ideális telepítési modellt és módszert írja le. A dokumentumok pedig a valóságosról adnak képet. Ámi a két pólus között van, annak felmérése tanulságul is fontos (minden jövőbeli telepítéshez), adalékul is szolgál a máso4* 51
