Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (II.)

Feljegyzés 1964 őszéről: „Ez évben a rothadás nem okozott károkat, de sajnos, 450 000 hl must- elhelyezesi problémánk van.” Ebben az évben még csak „tárgyalás alatt áll, hogy mi volna a helyes módszere a kialakult üzemi területek kapcsolódó beruházási megtervezésének”.

Néhány mondat az MNB Bács-Kiskun megyei Igazgatósága által készített 1965. I. 25-i dátumú tanulmányból: „Azonkívül, hogy a már meglevő termőszőlők feldolgozásához és tárolásához elégtelen a meglevő kapacitás, zavaróan hat, hogy nincs meghatározva, milyen nagyságrendű tároló és feldolgozó üzem gazdaságos, ugyanakkor jelenleg is nyitott kérdés, hogy melyik szektor létesítse azokat.”

1965 augusztusában alakult meg az a bizottság, amely „részletesen kidolgozta a megye bortároló terének helyzetét, és a szükségszerű fejlesztésre teljes, részletes jelentést készített”.

1965. XI. 17. Az AGROTERV kiküldöttei eljönnek „a termelőszövetkezeti pincék tervezési munkáinak megbeszélésére . ..”

1966. XI. 5.: A magyei főkertész levélben kéri az FM Mezőgazdasági Tervező Vállalatot, hogy küldjön betekintésre típusterveket, mivel „a manipulálok, hűtő-tárolók koordinálását most végezzük”.

1966. XII. 8.: Egy körlevél 38 telepítő gazdaság vezetőjét hívja megbeszélésre a megyei tanácshoz: ,,Címnél hűtőtároló építését tervezzük.”

1969. IV. 16.: „Ahhoz, hogy a jelentkező termést veszteségmentesen tudjuk tárolni az értékesítésig, még mintegy 700 000 hl befogadóképességű borpincét kell a különböző kereskedelmi és termelői szektorban megvalósítani.”

1969. XI. 24.: „A W. ötéves tervben még 1000 svg. tároló térnek kell épülnie ahhoz, hogy a jelentkező gyümölcstermésünk veszteség nélkül, gazdaságosan értékesülhessen.”

1970. I. 21.: ,,A tervezett 1 200 000 hl bortároló térből eddig 6C0 000 hl valósult me|."

Ha optimizmusunkat mindenáron meg akarjuk őrizni, akkor úgy fogalmazunk, hogy a kapcsolódó beruházások már 1975 körül a kívánatos szintre fejlődnek. Addig azonnan számolni kell azzal, hogy lemaradásunk további veszteségeket tábláz a termelő üzemekre: vagy úgy, hogy a betakarítási fázis abnormis széthúzására kényszeríti őket (szőlő, alma), vagy úgy, hogy késlekedik átvenni tőlük a gyors érésidejű termést (barackfélék).

„Nálunk akkor van haszon az almából, ha elveri a jég” — tanúsítja az egyik községi tanács jegyzőkönyve. (Ti. a jégkárt kifizeti a biztosító.) „Nagy baj, ha nincs, de még nagyobb, ha van” — mondják errefelé bőven termő években. Nem lephetne meg bennünket, ha egy etnográfus kibogarászná, hogy az idézett szólásmondás a szőlő-gyümölcs program visszásságaiban eredezik. Hogy az olvasó fogalmat alkothasson a veszteség mibenlétéről és mértékéről, ismét az írásos dokumentumokhoz nyúlunk.

1964-ben kimagasló termés volt szőlőből (28 q/kh a megyei átlag). Magasabb is lehetett volna, de november 2-án az össztermés egyötöde még a tőkén volt; „a felvásárlás üteme lassú, mert az elszállítás üteme is lassú. Az elszállítást viszont az országos tároló tér hiány szabja meg. A szüret előreláthatólag még két hétig eltart és sajnos, nagymértékű a rothadás.” A becslés szerint 150 ezer mázsa. Pénzben kifejezve (300 Ft/q átvételi áron) 45 millió forint. Ez két 36 ezer hektoliteres nagyüzemi pince és feldolgozó bekerülési költsége ... Az is hozzátartozik az 1964-es év krónikájához, hogy a rekordtermés ellenére — idézzük az MNB tanulmányát —: „a szőlő kiskereskedelmi ára olyan magas volt, hogy a kereslet az előző évihez visszaesett, tehát az árpolitika gazdasági törvényszerűséget tagadott.” Az 1969-es nagy termésből — a szőlő, a must, a bor felvásárlási árának leszállítása miatt — a termelő üzemeknek 120 millió forinttal kevesebb árbevétele volt, mint az előző évi kisebb termésből. A becslések szerint 1965-ben 500, 1970-ben 600 ezer mázsa (!) szőlőt vitt le a peronoszpóra. Ebben a permetezőgépek és szerek elégtelenségén kívül a betakarítási fázis széthúzódásának is szerepe volt.

Többletbevételt az alma rekordterméséből sem realizálhat az üzem, mert nincs lehetősége az értékesítési időszak elnyújtására, a kereskedelem viszont képtelen a nagy tömegű árut a romlási időszakon belül értékesíteni. Ilyenkor itt is bekövetkezik, hogy az eladható árumennyiség nem egyenlíti ki a dömping miatti árcsökkenést.

1969-ben a máskor 25—30 napos almaszüret 70 napig húzódott el. Mondani sem kell talán, hogy a lombjukat vesztett, gyümölccsel megrakott nagyüzemi táblák látványa nem gyönyörködtette a termelőket. Egy feljegyzés szerint (XI. 11.) ,,a szedés elhúzódása elsősorban a vontatott átvétel eredménye”. A Magyar Hírlap XII. 21 -i számából idézek: „Amelyik gazdaság higgadt tudott maradni ebben a helyzetben, az megszervezte az »olcsó alma« akciót. Szépen fejlett, exportképes gyümölcsöt 1,50-ért lehetett kapni, akár vagontételben is . . .” írásbeli kommentár a központi értékeléshez: „Almából, úgy ítélik, nem volt országos krach, bár helyenként nehéz helyzet alakult ki.” A két évvel azelőtti (1967) „nehéz helyzet”-ről készült feljegyzés szerint,.országosan is,a megyében is olyan magas százalékú volt a minőségi romlás, hogy a termés jelentős része sem exportra, sem belföldi értékesítésre nem került”.

Az, ami a kajszival történt Bács-Kiskunban 1969-ben, talán országos értékelés szerint is kimerítené a csőd fogalmát: a 3500 vagonra becsült termés 30 százaléka a fán maradt, s aztán, mint több szakember enyhe maliciával megjegyezte, „korszerű zöldtrágyaként értékesült”. 1000 vagonos exporttervéből a MÉK 687 vagont teljesített. A megyei tanácshoz „sok helyről érkezett olyan panasz, hogy az exportra válogatott, csomagolt árut, amely minőségileg II. osztályú volt, nem egy esetben cefrének vették át”.

50