Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - JEGYZET - Szalay Károly: Mocsár Gábor, a szatirikus
Galabárdi közelségében, akár klerikalizmusról, akár falusi maradiságról van szó. Azzal a különbséggel, hogy Mocsár már bizonyos fölényhelyzetből idézi meg ezt a világot, a bürokrácia, a szólamok, a közhelyek és nagyzolások korát. Az Illetlenek kezdetben párja a Pávatollnak. Rák Oszkár kezdő riporter, aki megakarja formálni az újságíró-nyelvezetet, ontja magából azokat konvencionális szövegeket, amiket Mocsár gúnyos kedve stílusparódiává formál. Mindjárt a második szatirikus regény formai kísérlet, újítás is egyben — Mocsár fejlődésén belül, az író szabadulni akar a mikszáthi, csathói stb. hagyományoktól és a könnyed, fordulatos börleszkben, a játékosságban, a féktelenkedvű mókázásban akar fölszabadulni a korábbi kötöttségek alól. A műfaj próbája ez az író számára, megértette: a szatirikus képtelenség, a túlzás nem a valóság megtagadása. A Provincializmus szatírája A vidéket vállaló, vidéken élő és a vidékért küszködő író csakhamar eljut a provincia szatírájáig. Mindenkinél jobban tudja, hogy a magyar vidék elmaradottabb, mert hátrányosabb helyzetben van, mint a főváros. Ez azonban nem mentség Mocsár szemében, a felelősséget nem hárítja át egészében a fővárosra. Nem rekviemet mond a vidékért, hanem gyilkos paszkvilust. Az Őznyalató története ennyi: három fővárosi hólyag, Lepti, a közhelyekben beszélő, népieskedő frázisokat fölböfögő, modortalan kellemetlen, sőt elviselhetetlen figura; Timur, a hasfájós absztrakt polgár, akinek lelke van, és örökké finomkodik, és bágyatag, szenvelgő verseket ír; s végül Borotvái, a tehetségtelen riporter előadást tart egy vidéki faluban. Előadás után a falusiak megvendégelik őket. Ez a szakmailag és emberileg is hitvány három ember olyan megkülönböztetett fogadtatásban részesül, mintha válogatott futballsztárok lennének, s Mocsár a fővárosi linkócik szatírájáról áttér a vidéki provinciális protokoll szatírájára. A fölolvasó ülés agytikkasztó unalma, a dilettáns hölgy tüsténtkedése és magakelletése a pestiek előtt, a helybéli vezetők (kényurak, kiskirályok) hajbókolása a kóklerek előtt, a fölsejlő összefonódás, nepotizmus, családi érdekszövetség pereg a szál, bomlik az anyag, az igénytelennek indult szatíra egyre vaskosabb társadalmi hibákat fed föl. A helységben minden az Uzom család birtokában van. Berci az elnök, Tibor a raktáros. Ferkó az Őznyalató üzletvezetője, aki mindig „megérti feladatát”. A kulturális forradalom eltorzult formáinak a szatírája az a regény, amit sokan földolgoztak, például Grandpierre is. De Mocsár mindenkinél jobban átéli a vidéki provincializmust: fájóbb, keserűbb, megalázóbb ez nála, mint a pesti írók műveiben. A fővárosi szellemi provincializmus bohózat, a vidéki provincializmus tragikomédia az Őznyalatóban. Mégsem csak hazai viszonyokra érvényes. Éppen alakjainak jellemrajza általános emberi fogyatékosságokat jelenít meg, dickensi tipusteremtést idézve emlékezetünkbe. Minden ízében hiteles magyar couleur locale-ja ellenére is általános emberi kisszerűség, beszűkültség karikatúráját rajzolja meg, ami érvényes nemcsak nálunk, másutt is. A magyar milliomos. A Kerek egymillió még klasszikusabb, még általánosabb érvényű szatíra, mint az előbbi volt. Huszadik századi rokona, szellemi testvére Gogol Holt lelkek-jének, de ikertestvére I If és Petrof Szovjet milliomosának is. Az alakok, a táj, a közvetlen környezet, a cselekmény mikéntje is sajátosan magyar és hatvanas évekbeli, de a karikí- rozott csúfság általános, nemcsak hazai specialitás. S hogy mennyire nem, bizonyítja az amerikai kortárs-szatirikus, Parkinson megannyi törvénye, mert Mocsár a Kerek egymillióban már nemcsak Gogol, I If és Petrov hőseinek magyar változatát kelti életre, hanem rátalál Parkinson megfelelő törvényeire is. Eredetien, önállóan, zaftosán életszerűen, helyhez, korhoz, atmoszférához kötötten. íme a regény receptje: végy egy örök komikus-szatirikus alakot, a szélhámost, 84
