Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - JEGYZET - Szalay Károly: Mocsár Gábor, a szatirikus

Bursz Menyhért nevezetűt, aki ég a vágytól, hogy egyszer láthassa Caprit (kispolgári rögeszme, mánia), gyűlöli viszont a tisztességes munkát (általános emberi fogyatékosság). Meg van áldva bizonyos ravaszsággal, találékonysággal, sőt valóságérzékkel is (minden nagy szatíra létrejöttének katalizátorai). A hősnek terepet keresett az író, s talált egy elmaradott vidéki városkát, ott élő mechanikus bürokrata hivatalnokokkal, közhelyagyú vezetőkkel, és vett hozzájuk néhány korszerű társadalmi tünetet. Mégpedig a kényelmességet, az ellenőrzés hiányát, a bürokratizmusra való hajlamot, („amely szinte vallásos tisztelettel tekint a pecsétre . . .”), és máris kész a szatirikus korrajz.

Brusz Menyhért szélhámos hivatalszervezése diadalét, mindenki segíti, mert jól tudja ez a modern Hlesztakov, hogy az emberek nem szeretnek önállóan gondolkozni, véleményt alkotni, felelősséget vállalni, s a biztos föllépés, a nagyvonalúság leveszi őket a lábukról.

A Kerek egymillióban mintegy összefoglalja Mocsár korábbi szatirikus kísérleteinek eredményét. A Pávatoll és az Őznyalató társadalomkritikai tendenciája, az Illetlenek hógörgeteg módszere van együtt itt.

Csakhogy itt a hógörgeteg a bürokrácia hógörgetege. Menyus egyetlen apró ötlete, a nyomtatványminta, bővül a pecséttel, címtáblával, albérleti szobával, a kihelyezett és belső munkatársakkal, a tanácstól áthelyezett dolgozókkal. A szatirikus csattanót azonban az epilógus tartogatja számunkra. Brusz lelép. És hosszú idő múltán visszatérve egy téli alkonyon, hatalmas épületbe ütközik, homlokán az ő hivatalának nevével. És semmi kétség. Szélhámossága gyümölcse, a hivatal tovább él, sőt tovább gyarapszik terpeszkedik, de ki tudja minek, miért és meddig. írógépek kopognak, kávéfőzők gőzölögnek, pecsétnyomók csattognak és az osztályvezetők kiszálláson vannak. Az egész ostoba, értelmetlen, fölösleges intézmény remekül prosperál, virul, és nem tudni, miből.

Ez a regény a magyar szatíratörténet kis remeke. Mocsár első igazán jó szatirikus műve. Korábbi regényeiben kitombolta már komikus névadó kedve túltengéseit, kiélte anekdótázó kedvét, levetette magáról a népieskedő humorizálás nyűgét, a börleszk elemek hajszolásának céltalanságát, tudott elhagyni motívumokat, lenyelni vicceket, tudott elhagyni melléktémát és kiemelni egy főtémát, amire ráfűzte a szükséges epizódokat. Igazi szatirikus főhőst teremtett, és köré az epizódszereplőket. Céltudatosság, önfegyelem, kritikai szenvedély, szerkezetbeli alá- és fölérendelés, aránytartás, vaíóságismeret és természetes plebejus humorérzék: kész a szatíra. A vidéki kiskirályok szatírája.

Ne egyszerűsítsük le a Ki vágta fejbe Hudák elvtársat? a vidéki kiskirályok, a hatalommal visszaélők szatírájára. A hudákizmus összevetettebb jelenség. Valaki fejbecsapta Hudákot, a falu első emberét, az elnökök elnökét, s mert a dolog mögött valamiféle politikai machináció sejlik, Mónust, a legrutinosabb nyomozót bízzák meg a tettes földerítésével. Mónus akkurátusán dolgozik, és sikerül kiderítenie, hogy Hudák korántsem elvtárs, hanem minden bizonnyal a legsötétebb gazemberek egyike, akivel hosszú nyomozói pályafutása során összeakadt, lépésről lépésre derül fény csalásaira, nepotizmusára, erkölcstelenségeire, erőszakosságára, hatalommal való visszaélésére, s a derék rendőrnek egyetlen konklúziója marad: akárki csapta is fejbe az elnököt, mindenképpen az igazságszolgáltatás keze volt.

A kisregény fordított krimitörténet, ahol nem a sok gyanúsítottból marad utoljára a tettes — kizárásos módszerrel —, hanem mindenki gyanússá válik, bűnös azonban csak egyetlen ember: maga az áldozat. Ez a krimikeret és az előadásmód kötetlen közvetlen játékossága, könnyed derűje ismét újdonság, újítás Mocsár szatirikus fejlődésében. De éppen abban a szatírában a leggyilkosabban kritikus, amelyben a legjátéko85