Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - JEGYZET - Fábián László: Ifjúság, státuszjelképek, ideálok
löknek tett engedménnyel lehet-e magyarázni a marxizmusból jelesre vizsgázó jogászlány és a KISz-vezető mérnökfiú templomi házasságkötését? Valószínűleg inkább arról lehet szó, hogy a templomi esküvő formagazdagságával több lehetőséget kínál az anyagi biztonság, a jólét fitogtatására, mint a mindenkor tömény unalomba fulladó polgári szertartás. Ezt a fölvetést igazolni látszik az a tény is, hogy akik nem mennek templomba, később azok is beöltöznek az egyházi szertartáskor használatos holmikba (gyakran kölcsönzőből), és abban mennek el a fényképészhez, hiszen a boldogság mellett gazdagságukat is láttatni kívánják. Miként a németalföldi polgár, aki a legjobb mesterekkel festette hajdan portréját, fölékesítvén magát státusának legnyilvánvalóbb jelvényeivel is. Ami pedig nem fért rá a portréra (konyhája, kutyája, ezüstnemú'i, stb.), az rákerült a csendéletre, s ezeket úgy is hívták „pronkstilleven”, azaz bőségcsendélet. Ma nincs portréfestészet, van viszont fénykép. (Mellékesen: a képzőművészetben a pop art éppen az anyagi jólét tárgyi elemeinek pontos, naturális hűségű bemutatásával gúnyolja a fogyasztást.) Che katonainge A státusjelképekben voltaképpen az ideálok manifesztálódnak. Utalnak rá, mennyire kiolvasható a gitárból, a futball-labdából a karriervágy, a könnyű siker. Társadalmunkat — szeretnők hinni — nem ezek az ideálok mozgatják, hanem mindenkor az egész társadalmat reálisan figyelembe vevő követelményideálok, amelyek az egyéntől — fiataltól, felnőttől egyaránt — a társadalom érdekeinek szolgálatát, a kollektíváért való munkálkodást várják el. Tartozunk az igazságnak kijelenteni, hogy Che Guevara hosszú hajában, szakállábán, katonaingében több pozitívumot találunk ilyen értelemben, mint a különböző gépkocsimárkákban, hétvégi üdülőkben. Ezzel korántsem állítanánk, hogy a guevarista igazságok lennének érvényesek társadalmunkban, azt azonban igen, hogy az ilyesféle státusjelképekben fiatalságunk romantikaigénye nyilatkozik meg, mint ahogy önmagában véve az ideálkeresés is romantikus gesztus. Csakhogy a hősök megváltoztak, elszürkültek vagy civilizálódtak. Ma forradalom helyett legföllebb forradalmi gondolkodásról beszélhetünk, s a ma forradalmi gondolkodásában a konstruktív mozzanat van — igen helyesen — túlsúlyban. A fiatalok szembenállásukat a felnőtt világ hierarchiájával viszont könnyebben tudnák kifejezni a destruktív mozzanatokban. Nevelésünk legfontosabb feladatainak egyike, hogy a fiatalok gondolkodását ebben az értelemben is helyes irányba terelje, kialakítsa bennük az egészséges arányokat. Fiatal értelmiségiek nyilatkoznak sorra, keresvén helyüket a világban, s szinte egytől egyig a kelet-európai gondolkodáshoz jutnak el. Ez a realitás. A mi történelmünk itt alakult, itt dől el jövőnk is. A ma forradalmi gondolkodása — a realitások számbavétele. Ez pedig nacionalista alapokról nem megy. De kozmopolitizmussal sem. Fiataljaink — valószínűleg — ezen a ponton találkoznak legelőbb a politikával. Csakhogy a felnőtt társadalom valóban megkésve integrálja őket, s nem engedélyez számukra politikai státust, vagy csak igen szűkre szabottat. Alapkérdés tehát a közélet demokratizmusa is, mert a háttérbe szorított fiatalokból csak apolitikus felnőttek válhatnak. A demokratizmus feltételei közül az őszinteséget és a megbízható információt kell kiemelni. Ezt igénylik is a fiatalok. Nagymértékben képes a divat az ideálok hordozására. A mai divat romantikus. Virágos ingekben, zsabóban, lobogó nyakkendőben járnak a fiatalok, s a romantikus dandy karcsú sziluettjét utánozzák. Sokan szeretnék bizonyítani, hogy csak bizonyos fölszínes divatjegyek újraélesztéséről van szó, tartalmi azonosság nincs a romantikával. De akkor miért van, hogy a művészetek, az irodalom rendre-másra az érzelmek létjogosultságáról beszél, hogy bestseller szinten is egy érzelmes giccs győzte le a 79
