Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - JEGYZET - Fábián László: Ifjúság, státuszjelképek, ideálok

való belekíváncsiskodásra; tönkreteszi környezetét stb.) vagy éppen fizikailag is elpusztítja önmagát (nukleáris háború). Kissé túlzó a hasonlat, de ez érthetővé válik, ha meggondoljuk, mekkora problémát jelenthet egy generáció szembekerülése a kialakult és egészséges erkölcsi normákkal, a társadalmi ethosszal.

A felnőtt társadalom elvárásai egyre bonyolultabbakká, egyre követhetetlenebbé válnak a fiatalok számára. Leegyszerűsíti a dolgot, aki mindebben pusztán nemzedéki problémát lát. Arról van szó, hogy nem csupán a fiatalok számaránya növekedett a társadalomban, növekedett az időseké is (statisztikailag: az 1920-as 5,5%-hoz viszonyítva a 60 éven felüliek részaránya 16%-ra nőtt). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a társadalom nem mondhat le a nyugdíjasok aktív részvételéről a gazdasági, társadalmi életben (nem is lenne helyes); ugyanakkor jelenlétük konzervál bizonyos regressziós tényezőket (vallás, elavult erkölcs, politikai merevség stb.). Ezek újabb ütközési pontok lehetnek az ifjúság és a felnőtt társadalom között, annál is inkább, mert a felsorolt regresszív tényezők hatása legjobban a családon keresztül közvetítődik.

Nem kerülheti el figyelmünket a felnőtt társadalom viszonylagos zártságának ténye sem. Nemcsak a szerepek kerültek kiosztásra, kialakult egy szerephierarchia is, aminek negatív következményei a dinamika hiánya, a közéleti kritika alacsony szintje vagy elfojtása. (Közismert példának a Nehéz embeTélc című film kínálkozik-, vagy a vele egykorú szalagházvita.)

A fiatal életkori sajátosságai folytán is hajlamos a kritizálásra, és nem hajlandó pusztán tekintélyelvek alapján elfogadni a kialakult hierarchiát, amelyet ráadásul státusféltésből körmönfontan, gyakran tisztességtelen eszközökkel védelmeznek a magukat tévedhetetlenség mítoszával körülvevő felnőttek.

S ehhez szorosan kapcsolódik a nevelés kérdése. Az igazán természetes, hogy ahol ennyire hiányzik a dinamizmus, ott a pedagógiában is az autokratikus, antidemokrati- l<us szemlélet kerekedik felül. A közelmúltban egy kitűnő tanulmány bizonyította, miként vezet el az ilyen pedagógia a deviációhoz. A már-már terrorig fajuló szigor a fiatalok mind határozottabb szem beállását, a közös ellenség elleni összefogását váltja ki, holott reálisan gondolkodó nevelő, tisztességes és szocialista gondolkodású pedagógus egészséges közérzet, alkotó kollektíva kialakítását tekinti legfőbb céljának.

Általános gondunk a kettős nevelés. A család, a közvetlen környezet sok esetben mind világnézetileg, mind morálisan a marxista szemlélettől eltérő ideológiákkal telíti a fiatalt. Az iskola, az oktatási-nevelési intézmény megkísérli — többnyire frázisok szintjén — a marxizmus alaptételeinek közvetítését. Ezek valóban frázisok maradna!^ mivel nem szembesülnek a gyakorlattal, s ahogy a felnőtt társadalom integrálja a fiatalt, semmivé foszlanak a biztonságos lét „ne szólj szám, nem fáj fejem” ideológiájában.

A felnőtt társadalomban csakúgy, mintáz ifjakéban a szerep minden esetben presztízst is kíván. A fogyasztói társadalom nagymértékben kihasználja ezt a presztízs- igényt. Marcuse írja: „A felszabadulás elleni harc leghatékonyabb és legszívósabb formája az, hogy olyan anyagi és szellemi szükségleteket oltanak az emberekbe, amelyek állandósítják a létért való küzdelem elavult formáit.” Röviden talán úgy fogalmazhatnánk, állandósítanak egy kielégítetlenségi feszültséget, azt tudniillik, hogy ha az ember hozzájutott a karórához, gyűjtsön fridzsiderre, aztán színes TV-készülékre, gépkocsira, hét végi házra... holdutazásra. Az anyagi javak mind nagyobb mérvű megtermelésére törekvő szocialista társadalmakban az elosztásra kerülő javak növekedésével jelentkezik az individualizmus veszélye. A közelmúltban különböző fórumok vitatták az önzés, anyagiasság, harácsolás kérdését. Vajon jelentkezik-e a probléma a fiatalok esetében? A státusjelképek, az ideálok vizsgálata erre — sajnálatos módon — igennel válaszol.

77