Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - MŰVÉSZET - Szilágyi Miklós: Beszélgetés Somogyi József szobrászművésszel
MŰVÉSZET SZILÁGYI MIKLÓS Beszélgetés Somogyi József szobrászművésszel (Előttem magasodik Dózsa György szoboralakja. A parasztkirály, a tüzes vassal megkoronázott. Mégis: a győzelemben bízó. Dacol a sorssal, vállalja a „legszebb küldetést”. Mellette egy Névtelen a negyvenezerből. Vele összeforrottan, elválaszthatatlanul. Szeretnék elszakadni a műterem térarányaitól. Szeretném ott látni, ahol néhány hónap múlva bronzba öntve áll: Cegléd hajdani piacterén. Most a részleteken tapad meg a tekintetem, pedig az egészet szeretném látni. És nyomasztó a magam kicsinysége. Először a szobor és a tér viszonyáról, elválaszthatatlan összetartozásáról beszél Somogyi József is, amikor közel két évtizede alakuló-formálódó, s most újrafogalmazott Dózsa-szobráról kérdezem. Arról a térről, ahol most még egy másik, 1957-ben avatott Dózsa-szobor áll. Arról a ritkán adódó lehetőségről, hogy új Dózsát készíthet ugyanarra a térre. — Talán első pillanatra szokatlan, de — azt hiszem — merni kell vállalni, hogy nem úgy csináltam . . . nem úgy csináltuk, ahogyan kellett volna. Nem magamra értem, és ne tűnjék szerénytelenségnek. Az a Dózsa, amelyik most ott áll Cegléden, nem erre a térre készült. Egy pici kis térre csináltam, oda, ahol most egy gyümölcsszárító áll. A komikuma azoknak az időknek, hogy nem tudta a jobb kéz, mit csinál a bal. Tanácselnökváltozás lévén, az új tanácselnöknek fogalma sem volt arról, hogy szobrot kap a város. Mire a szobor elkészült, egy gyümölcsszárító állott a helyén. És akkor elkezdődött egy komikus szaladgálás: elkészült a szobor, csak éppen nincs helye. így került arra a térre, ahol most áll. Nem volt más megoldás, mint a tér centrumából valahová kihúzni. Az út szélére, hogy a méretek el ne tűnjenek teljesen. De még így is kicsi ez a szobor ott. (Figyelmeztető példa a tér és a szobor elszakíthatatlan kapcsolatáról. A művész számára azonban — furcsa paradoxon — ez az adminisztratív „tévedés” teremtette meg az újabb lehetőséget. Újra megfogalmazhatta azokat a gondolatokat, melyek azóta is, változatlanul foglalkoztatják.) — Dózsa a magyar történelemnek olyan alakja, aki sok-sok összetevőből ki- alakultan él bennünk. Nemcsak a saját korában látjuk, az újabb korokban hozzákapcsolt gondolatok is éltetik. Petőfi, Ady, Derkovits hozzátevő erejét említhetem. És folytathatnám a sort. S még nem is csak a konkrétan hozzá kapcsolódó gondolatok erejétől él, hanem teljes szellemi világunktól: történelmi képzeteinktől, hagyományainktól, sorsunktól. Azt mondhatnám: önmagunkból formáljuk meg Dózsát. Ez a nagy, ez az izgalmas mai vállalásában, mai értékelésében. (Somogyi Józsefnek az 1965-ös Vásárhelyi Tárlaton bemutatott Dózsa-szobor- vázlata már ezt az új Dózsa-képet előlegezte. Ez a megkötözött és megkoronázott Dózsa él mindannyiunkban. Megkötözött, de le nem győzött; megkoronázott, de meg nem alázható. Az a Dózsa, aki szégyen koronás fejét is felemeli, dacol az elkerülhetetlennel. Vállalja sorsát.) — Az a „régi” Dózsa is vállalja a sorsát. De az elszánt és magabízó parasztvezér mintha nem akarna tudni arról: az 72
