Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Pap Károlyné: A magányosság naplójából
Az ember hattyúnyakkal kezdi, és pulykanyakkal végzi. * Az öregség koromsötét gomolyag, amelyből kivillámlik néha egy furcsán körvonalazott alak: ez pedig nem maga az, akire emlékezünk, hanem az érzés, amely hozzákötött bennünket. Az öreg ember, ha emlékezik, nem valaha létezett személyekre, hanem pusztán érzelmekre tud visszatekinteni. * Hogy mi a szerelem? Megmondom. Egy nap felébredünk, s úgy érezzük, egy imádott szempár nézi minden megmozdulásunkat. Többé nem vagyunk a magunké. Ennek a szempárnak vagyunk szépek, okosak, kedvesek, és nem magunknak. Mi nem is vagyunk. Beleoldódtunk ennek a reánk sugárzó tekintetnek a fényébe. Nem vagyunk mi magunk. Ez a sugár vagyunk, ez a fény. Nem mi magunk. Egy nap felébredünk, szomorúan. Ez a szomorúság azonban már mi vagyunk. Mi magunk. v Egy íróbarátom mondta. Nem tudom, kit szerettem jobban. Azt-e, akinek hatására mindent meg tudtam írni, vagy aki miatt egyetlen sort nem sikerült összehoznom. * — Hogy maga milyen szép. fiatal, egészséges! Nevetek. Mert ezt egy nyolcvanhárom éves öregúr mondta. * Az egyetlen, mélységes, örökké tartó, sírig hű szerelem: önmagunk imádata. Az ifjúságot egyénenként kapjuk. Az öregséget kollektive örököljük. * A tekepálya egyik felállított fababája hatalmas ütést kapott. Tántorgásában nekirohant a másik fababának, az meg a harmadiknak, a harmadik a negyediknek és így tovább. Mire az első fababa diadalmasan felkiáltott: nyerteeem! * Nincsen rózsa tövis nélkül, tartja a közmondás. Igenám, csakhogy a szirmok elhullanak, és marad: tövis, rózsa nélkül. * 46
