Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Leskó László: Elnökök és vezetési stílusok
Mert K. Géza ad, ad és ad. Ha zászlót kér az úttörőcsapat. Ha a tanács igényli, hogy a téesz „segítsen be” az üdülőhely ellátásába. Ha a „dilinyós” Mári néninek fa kellene télire, mert megveszi az isten hidege. K .Gézát a felesége válással fenyegette: „Szétfolyik a kezed között a közös vagyon! Leültetnek, meglátod!” De: száz forintot fizet egy munkanapra! A közös vagyon értékét csillagászati számmal lehetne lejegyezni. Nem parancsoló típus. Kér? így sem igaz. Sopánkodva kényszeríti ki az emberekből a munka végrehajtását. „János bátyám, hát mit szól? Ezek a csibészek másodszor törtek be a pincébe. Az embernek a haja áll az égnek, ha arra gondol, hogy kifolyathatták volna az összes bort!” Átlátnak rajta. Az éjjeliőr talán éppen ezért motyogja kínban: „Majd kétszer nézek el arra ezentúl, elnök elvtárs.” Charme-ja nincs. Csak nyúlós, ragadós szövegei vannak. Tárgyalófelei olykor a pokolba kívánják, mégis visszatérnek hozzá. Számítani lehet rá. A lesipuskás vadász, a legényegyleti filozófiával is bíró szemforgató, és az iszapbirkozó keveréke. Nagy füsttel ég, mint a fa. Ég! Javaslom: ossza szét a feladatokat, Rámnéz, mint aki először vesz észre, és ezt mondja: „Túró kell nekem, nem dublőr! Magam is tudom, hogyan kell a nyakamat törni!” * Az „amortizálódott” elnök Napi keserűségét nem kanállal, de lapáttal szedte. Nekrológ ez a néhány sor? Kései rekviem? Talán. Nem érte. Értük inkább. A „muszájcsinálta” elnökökért. A „Lemaradt egy brossurával!” tömör cinizmusával jellemezettekért. Tíz évig élt sodrásban. Hol úszott vele, hol lecövekelt. Ahogy a „józan, paraszti esze” diktálta. A „muszáj” választotta, a „sajnálom” hagyta meg eínöki posztján. A „józan paraszti ész” az utolsó években már nem elég az elnöki poszthoz. A tagság fele a tízév alatt nyugdíjassá, járadékossá öregedett. A munkaerőt korszerű eszközökkel kellett volna pótolni. Ehhez viszont pénzre lett volna szükség ... „Az aranyakarat hiába” — mondta G. Sándorról a falu egy’k pedagógusa. — „Aki nem tudja felülnézetben látni a labirintust, az dobja be a törülközőt!” G. Sándor már hosszú ideje „nem tudta felülnézetben látni a labirintust”. Vezetése óvatossá szelídült. „Ha annak idején bele mer vágni az építkezésbe, mint a Z.-iek, nyert ügyünk van!” — így a főkönyvelő. A fizetésképtelenség árnyékában nem vállalt kockázatot. A Z.-ieknek idővel elengedték a maradék — tekintélyes — hiteltartozást. Úgy mondják: G. Sándor dühében két napig mulatott a „pincevárosban”. A szövetkezet állatállománya ma is nyolc helyre szorítkozódik. Amikor G. Sándor bátorságot vett az építkezésre, már versenyeztették a szövetkezeteket a hitelért. S ebben a téesz nem volt ellenfél a visszafizetést rövid időre vállaló gazdaságoknak. Vajon mi lett volna Túri Daniból, ha elnöknek választják? Fogas kérdés. G. Sándor, egykori mintagazdai bátorságát kialakuló gátlások roggyantották. A gátlások táplálója az ismeretek regenerálódásának, s az új ismeretek szerzésének hiánya volt. Félt a „felsőbbségtől”. Félt a tagságtól. A szakemberektől. Az utóbbiakat elmarta maga mellől. Senki sem ült le vele, hegy beszéljenek erről. Az egyesítés a szomszéd falu téeszével nem sikerült. G. Sándor a környező szövetkezetektől hintókat kért, felültette rájuk a tagságot, így hajtottak át a szomszédos faluba. Az elképzelések szerint a téesz-központ ott lett volna. Virtusból hintóztatta volna meg az embereit? Inkább, hogy megmutassa: az előzetes elképzelések illuzióér- tékűek. S arra is figyelmeztetni akarta a „felsőbbséget”, hogy a készülő „házasságban” 69
