Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Leskó László: Elnökök és vezetési stílusok

pillanatnyi ötlet szülöttei. Nincs célszerűség, kínos pontosság. A vendég a térdét beütve közelítheti csak meg a székét. A fájdalom fakasztotta reakciót akarja tanulmányozni K. Géza? Kitelik tőle.

Régóta ismerem. Ő a konok panaszkodó. Hegyeket fúrt már át panaszfúrójával. Gyémánt a hegye ennek a szerszámnak.

„Egyszer csak megúnják a panaszt — segítenek”. Számítása gyakran beválik. Lezser- sége mögött már-már primitív konokság. Űzi, belelovalja magát a megkezdett — a kezdet kezdetén látszatra célirány nélküli — mondóka által teremtett helyzetbe. Újra éli a dühöt. Panasz és düh tisztátalan vegyülete az egész ember.

A szeme mintha külön élne: a száj működésén szinte mosolyog kéksége. És figyel. Regisztrálja a hatást. Úgy mondják: a megye egyik legjobb téesz-elnöke. Cigánykodó agyafúrt fickó, odüsszeuszi méretű ravaszságadaggal. Száz forintot ér szövetkezetében a munkanap. Üdülőhelyi téesz az övé. Más gazdaságok vezetői megőszülnek a gondban; honnan „akasszák le” a szükséges munkaerőt. Természetesen ő „sír” legjobban: „Nyakamra a kötelet, ha nálam nem magasabb az átlagéletkor, mint nálatok!” S rétegesen összehajtogatott, szakadozott papírlapokat rángat elő belsőzsebéből. Sajnálkoznak rajta a csak negyven—ötven forintot fizető téeszek elnökei. És irigylik.

Babonás tisztelettel emlegetik huszárvágásait. Ahogy a paragrafusok között lavírozott a tárgyaláson! A homok rászakadt az egyik fogatosra. „Ezért is az elnök felel. Hát ki az atyauristen felelne más, mint az elnök!?” — háborog még most — három évvel az eset után is. — „Mondják, hogy egyszer Pavlov vagy valamelyik nagyokos megmérte a kutya vérnyomását. Hatvan volt vagy hetven. Akkor ráemelte a fejszét. Csakúgy spriccelt fel a vérnyomás százhúszra! Ilyen helyzetben vagyunk, mi elnökök is. Felemelt fejszék alatt élünk! A legélesebb fejsze a felelősség fejszéje.”

Évente egyszer a falu orvosa kórházba parancsolja. „Lehúzza” a három-négy hetét. A telefont a főorvos eltávolíttatja a szobájából. Tavaly egy napra megszökött, hogy ott lehessen a talajjavítókkal folytatandó tárgyaláson. A főorvostól a „marhát” is szó nélkül viselte el.

A „mindenütt ott lenni” megszállottja. Jó ez? Maga is tagadja csendesebb pillanataiban, a második pohár pálinka után. „Ennél soha sem többet!” — ez is házi tíz- parancsolatának egyike. A cseresznyepálinka egyébként mindig ott áll az asztalán dugó pukkanásra várva. Ehhez viszont vendég, tárgyalópartner szükségeltetik. Az elnök ebben az egy dologban nem panaszkodik hiányra. „Jó volt az idei tárgyalópartnertermés!”

Agrármérnök. Ezt csak végső aduként vágja ki. A „tanulatlan” elnökök — sok van belőlük! — rendszerint meghátrálnak. Ő pedig vörös lesz, úgy ül a helyén, mint a csábító in flagranti. Panaszáradattal ködösít.

Szóval: agrármérnök. Csak most válik tudatossá bennem, hogy szövetkezete főag- ronómusát sohasem mutatta be nekem. Érik bennem a kétség: van ilyen egyáltalán náluk? Az elnökhelyettest ismerem, a főkönyvelőt is. Csak a főagronómust nem.

K. Gázából ömlik a szó. „Ki fizeti meg azt, hogy a nyaranként az üdülőhelyre szédülő kétes elemek széttúrják a kazlakat, derékaljnak törik a zsenge kukoricát? A vaddisznók sem tesznek ekkora kárt az erdőalji szövetkezetek földjein! Ki fizeti meg a kárt? A biztosító tojik az egészre!”

Egy járási szintű értekezleten vezetési módszerét helytelenítve azt mondták neki: ,,K. elvtárs! Nézzen magába! A kezdeményezések a szövetkezetében egyedül az ön kezdeményezései! Nem érzi, hogy ránehezedik a tagságra?'Megfojtja az aktivitást.”

De még ugyanezen a napon, az értekezlet után, a bíráló felettese félrevonta K. Gézát. „Igaz, hogy nem kell mindent neked vállalnod. De azért inkább ereszd el a füled mellett az elhangzottakat.”

68