Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Hegyi Imre: Ki a szegény, ki a gazdag?
kezűképpen néz ki a dolog. Egy kisiparos, ha nyugdíjba vonul hatvan éves korában, akkor, amikor egy .. . egy jó közepes nyugdíj mondjuk eléri az 1500—2000 forintot, a mai orvostudomány állása mellett egy normális egészséges ember elélhet optimálisan nyolcvanéves korig. Tehát a hatvan és a nyolcvan között van húsz év. Ahhoz, hogy az ember meg tudjon élni, el kell érje azt az ún. 1500 forintos fejenkénti nyugdíjat, ami évenként beszorozva kb. hetvenötezer forint. Tehát tulajdonképpen itt nem is arról van szó, hogy az ember magának mint egy hörcsög összehordjon . . . (Hosszú szünet.) .... Illetve, talán mégiscsak ez volna a jobb kifejezés, hogy csakúgy, mint a hörcsög, összehordjon magának télire — tehát az öregkorára egy tartalékot, amit utána felélhet. Nézze, énnekem az a véleményem, hogy egy okos ember, az nem él feltűnő módon, az .. . nem engedi meg magának azt, hogy mások irigyeljék, túlságosan irigyeljék és annyira szemet szúrjon .. . — Tizenöt évben határozta meg azt az időt, ami alatt el kell érnie ezt a célt. — Igen. Hát... ez egy kettős dolog, mert tizenöt éven belül nyugdíjba kell vonulnom . .. Remélem, hogy az egészségem tart addig, de függetlenül ettől, a kisipar, már értem ezen a termelő kisipart, nem tud versenyben állni, nem tud versenyben maradni 10—15 évnél tovább, mert az állami vállalatok, gyárak, üzemek lényegesen jobb felszereléssel, jobb termelési lehetőségekkel, sokkal olcsóbban fognak tudni dolgozni és termelni, így előbb-utóbb hiába ugrálunk, az állami szektorok ki fognak szorítani bennünket.Tehát addig kell hajtani, ameddig lehet, amíg az állami vállalatoknak nem éri meg, hogy egy-kétezer darabos részletdolgokat készítsenek el, ezeket a kis ún. kis cupákokat, kis csontocskákat nekünk adják, nekünk hagyják, amin mi szépen elrágódunk. * (Háromszobás, ágyakkal telezsúfolt egyszerű lakás, fekete ruhás, negyven év körüli nő, két szatyorral, vásárlásból érkezik.) — Amikor Pesterzsébeten egy tapasztalt, idős nénit kérdeztem meg, hol keressem a szegénységet, azt mondta: keresse, fiatalember, ott, ahol sok a gyerek. Azért jöttem ide magukhoz, mert itt gyerekből akad bőven. El tudja-e őket sorolni? — Eh igen. László, Viktória, Gizella, Gabriella, Zsuzsanna, Judit, Gábor, Győző, Attila, Árpi, Rita, Csaba, Andris és Jánoska. — Összesen? — Összesen tizennégy. — Mind a maga édes gyereke? — Igen. — Mondja, hogy élnek? — Egyszerűen. Nehezen, de én lélekben úgy érzem, hogy gazdagabb vagyok bárkinél, talán még egy királynál is, amikor a gyerekeim hazajönnek, és hol az egyik, hol a másik hozzám bújik, és olyan . .. olyan szeretettel vesz körül, az legyen a... a huszonkét éves, vagy legyen az egész kicsi. (Elsírja magát.) — Huszonkettő a legidősebb, és . .. — És... egyévesa legkisebb. Én nem bántam meg, hogy énnekem sok gyerekem van. — Pedig azt mondják, és egyre többen bizonygatják, hogy jómódról csak ott lehet beszélni, ahol nincs sok gyerek. — Lehetséges. Nekünk nincs kocsink. Amennyire telik, annyira van. Amint tetszik látni is, hogy mi van, és én nem is vágyódom, mit tudom én, olyan jólét után, mert azért ott, ahol jólét van, azért van annak hátránya is, mondjuk olyan formában, mit tudom én, hát... így vagy úgy, de mindig adódik probléma. Megmondom őszintén, a férjemmel huszonhárom éve vagyunk együtt... egymás nélkül nem mentünk még, sem ő sem én sehova sem. — Mennyiből élnek? — Hát... körülbelül olyan ... tízezer forint jön össze egy hónapban, de abból ugye . . . 64
