Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Hegyi Imre: Ki a szegény, ki a gazdag?

(III. osztályú önkiszolgáló étterem, déli 12 óra. Öreg néni; őrzi a szatyrát az ölében.)

— Ez a tea.. . mibe került? — Egy hetven ... — Ezt mindennap meg tetszik itt iszogatni? — Igen, bár ez messze esik, de villamosbérletem van, és úgy jövök ide . . . — Akkor megéri? — Persze . .. szeretek idejönni, mert nem olyan flanchely, nem olyan ... ez olyan egyszerű hely, és . . . olcsó a tea. Egy szelet citrommal és nagyon-nagyon is megcukrozzák. — Hány éves a néni? — Nyolcvankettő ... — Vannak-e a néni ismerősei között gazdagok? — Nem mondhatom ..., de van egy olyan távoli rokonom, az nem törődik velem, mert az öcsém magára haragította. — Ő mennyire gazdag? — Szép nyugdíja van. — Mennyi? — Hát bizony ... ezer forintnál több .... — Szóval: ő már gazdagnak számít? — Hát igen ... én szegény vagyok. — Magányosan él? — Igen.

— Mennyiből? — Mondom: ebből a 800 forintból.

*

(Egy nagy budapesti étterem. Vidéki orvos, minden héten itt ebédel.)

— Igen uram, akkor a számlát. — Elnézést, a következő: hideg libamáj 107 forint

— konyakos homárleves 26,50, tűzdelt fácán Batthyány módra 75,80, tournedo Rossini 81 forintért, omlett (fonetikusan:) fürfisz módra 28 forintért, gyümölcssaláta 32,50, a rockfort 13 forint, a török kávé 10 forint. Aperitif Campari volt 40 forint, kis kéknyelű, bikavér szintén 26,50 és 24 forint; tokaji száraz szamorodni és a Martell konyak 50 forintért. — Egy pillanat türelmet. . . (számol) 10, 18, 23; 15, 24, 32; 49, 10, 14, 18, 34, 43 — 569 forint 30 fillér uram ... — Nagyon szépen köszönöm, uram, és elnézést, viszontlátásra.

*

(Jól öltözött, bennfentességét boldogan fitogtató fiatalember.)

— Volt Szombathelyen egy ismerősöm — orvos volt az illető —, akivel elég gyakran összejártunk, mert. . . hát jól ismertem. Aztán — hát amikor először meghívott a lakására, akkor estem először nagyon pofára, mert. . . olyan cuccok voltak a lakásában, hogy csak néztem. Később kiderült, hogy a doki kb. tizenötezer forint havi jövedelemmel rendelkezik, meg ami még ugye úgy pluszban hozzájön, a vidéki csirke, meg zsír, meg hasonlók . . . szóval ez kitesz egy olyan negyvenezer forint jövedelmet, aztán — hát ugye fenntart egy villát a Balaton-parton, csónakja van hozzá — meg eltartja a feleségét. Hát aztán . . .

— Irigyelte-e?

— Nagyon; persze hogy irigyeltem. Kinek ne tetszene az, hogy 15—16 ezer forintos, nyugatról hozott magnetofon van a lakásában, meg . . . egyéb ilyen nyugati holmik. Persze, hogy irigyeltem, mert . . . mert jó kocsija volt, tele volt nőkkel, jó volt a felesége is, de amellett hordott egy csomó csajt magával. Nemcsak én irigyeltem, mindenki irigyelte, aki ismerte. Minden kinyílt előtte . . . minden hivatali ajtó, oda ment, ahova akart, jó haverjai voltak, azok is persze mind pénzesek, azt csinált, amit akart. Mindenki azt mondja, a pénz nem boldogít, nem egy frászt.

*

(Zálogházban. Fiatal nő; feszeng az ablaknál.)

— Na kérem szépen . . . barna csíkos nadrág ... és egy színes pulóver, pecsétes, kop-szak . . . stopp . . . nyolcvan forint... jó lesz? (Diktálja az adminisztrátornak:) Nyolcvan forint. — Most van itt először? — Nem .. . már voltam itt többször is.

— És olyankor mit ad be? — Pulóverokat. . . akkor nadrágot . . . hát... — Mennyiből élnek? — Kétezerkétszázat keres a férjem, én meg nem dolgozok, nem kapok semmit. Segélyt se . .. — fgy aztán meg kell pótolni ... — És van reménye, hogy ezeket kiváltja? — Hát... most kiváltjuk, mert a férjem a gyártól kap 600 forintot, nem tudom

58