Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Bognár András: Középkori latin diákdalok
BOGNÁR ANDRÁS Középkori latin diákdalok A középkori diákok vidám-”vagány” világa különös-színes táj az európai élet és irodalom történetében, s jobbára — sajnos — ismeretlen is. Ha e „garabonciások" verseit-dalait clvassuk-énekeljük, mindannyian — volt és valódi diákok — fiatalnak érezzük magunkat: szerelmesnek, mulatozónak, táncos-bohónak — de örökkön éhesnek-szomjasnak és örökkön kiszolgáltatottnak is. A középkori diákdalokat holt nyelven, latinul írták; legtöbbjük szerzője is i;meretlen — mégis frissek, érdekesek, élvezetesek. Miért! Örök emberi problémákat fogalmaznak meg latinul: azon a nyelven, amelyben „minden kivételre van szabály”; azon a nyelven, amely több, mint másfél évezreden keresztül közvetítője, fenntartója és formálója volt a költészetnek, kultúrának és tudománynak, s amelynek a varázsa hat a legmaibb emberre is — ha ismeri! A középkori latin diákversben minden szabatosnak és szilárdnak tetszik, mindenben az értelem fegyelme világít — mégha szerelemről, boros duhajkodásról vagy éppen társadalmi lázongásról esik is szó. . . Vas István így vall erről: ........a latin líra gyalogjáró eleganciája. . . eszményem és mértékem volt, s legközelebb állt hozzám. Hétköznapi varázsának titkát mindig elemeztem, kerestem — legtöbbet talán a római kövek, romok és torzók árultak el arról a lassú önképző munkáról, amellyel a római költők a földhözragadtságból előkelőséget, a fogalomból költészetet, a közönségességből édességet tudtak csinálni. Mindig tudtam, hogy ezt a gyalogjáró, latin eleganciát könnyebb saját, modern verseinkben utánozni, megközelíteni, mint fordításainkban visszaadni.” Valóban: a latin versben általában is, a középkori diákköltészetben meg különösen ez a reális látás, a valós tények tudomásulvétele ragadja meg legjobban az olvasót. A mindenki által ismert (igaz, többnyire csak első, negyedik és ötödik szakaszában!) Gaudeamus igitur például őszintén kimondja az igazságot: bizonyos, hogy meghalunk és halálunk után Senki sem emlékezik meg felőlünk, de amíg élünk és fiatalok vagyunk: örvendezzünk-énekeljünk, legyünk hálásak mindazok iránt, akiknek köszönhetjük, hogy élünk, tanulhattunk. . . (Mennyire más ez, mennyivel igazabb, mint a „Ballag már a vén diák. . .” giccses szentimentalizmusa!) A Tavasz és a Diákünnep az ifjúság lendületes örömkiáltása; a Siralom a diákok „tekergő rendje” társadalmi helyzete miatt panaszkodik: ők voltak a középkorban a mindent világosan látó és értékelő literátus „értelmiségeik”, ám a megbecsültségük éppen nem volt virágos; visszaemlékeztek hát a régi szép időkre: talán a Karoling-aranykorra. . . A Siralom a gazdasági nyomort, a tudomány és az irodalom elismerésének a hiányát kárhoztatja; a Vallomás azonban már többet követel: a gondolat, a szó és az írás szabadságát. Mintha csak Petőfit hallanánk: Szerelmemért föláldozom Az életet. Szabadságért föláldozom Szerelmemet. Itt közölt néhány fordításunkkal csupán ízelítőt akarunk adni ebből a „vagány-diák-irodalomból”, hogy a ballagó diákok magyarul is énekelhessék az ősi Gaudeamust; — s hogy minden ifjú és öreg diák érezze: minden korban volt a diáknak öröme és ürömé, bora és gondja, szerelme és keserve. A fordítás formahű. Nem fennkölt, hanem olyan „gyalogjáró eleganciájú” szeretne lenni, amilyen a latin vers.
