Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Gál Farkas: Szívemet vérpirosra (vers)
GÁL FARKAS SZÍVEMET VÉRPIROSRA Az eső kézen állva támaszkodik a fákra tornyokra háztetőkre tejszagú legelőkre rozsdás gyárudvarokra emlékműre szobrokra és mossa mossa mossa a tetőket pirosra Apám csontja is ázik sárga foszfort virágzik szájába víz szivárog szeme már vizes árok tenyere ázott szántás haja vízzel barázdás ruhája immár sárból víz folyik bakancsából bajusza nyirkos erdő Fürdővízzel telt teknő koporsója és benne mintha ő kisded lenne akit a halál fürdet mocskától kínnak bűnnek hetvennégy év sarától a nyomor kőporától tüdejét is kimossa hátha még káromkodna hátha még énekelne nótát ajkára venne egy rövidet dalolna parányit vigadozna csak úgy mint rég Csátalján két lánya lakodalmán Megmossa hátát karját kapcákba tekert talpát a fülét is kimossa homlokát szappanozza de nem énekel nem hall nem mozdul sem láb sem kar pedig a halál mossa fürdeti illatosra ledörzsöli a húsát nyirkos erdő bajuszát ágyékára is térdel mellkasát üti kézzel pofozza veri rázza csontjait markolássza ruháit leszaggatja kék szemét szétpukkantja De a koporsó nyögve süllyed süllyed a földbe s összeroppan a teknő benne apám esendő megtöretett kis teste mintha ő kisded lenne Az eső szürke fátyla zuhog zuhog a fákra tornyokra háztetőkre tejszagú legelőkre és mossa mossa mossa szívemet vérpirosra a világot meg zöldre örökre már örökre 47
