Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - HORIZONT - Goór Imre: Kolozsvári képzőművészek
GOÓR IMRE Kolozsvári képzőművészek Az a hosszanti völgy, amely Kolozsvár felől ayugati irányban nekiszalad a vízválasztónak, s melyet északról a Mezőség vöröstalajú, suvadá- sokra hajlamos földhullámai, délről pedig a Gyulai havasok kristályos előhegyei zárnak le, s amely a vizeket éppúgy összegyűjti, mint patakok s folyók hordalékát, s a különböző népek telepeinek alkalmas helyet ád,s megtermi a táj és az ember elválaszthatatlan kapcsolatának gyümölcsét a megélhetés dolgaiban csakúgy, mint a szellemiekben. Erdély ily völgyekkel bőven tagolt terület. Mindegyik sajátos világot rejt. Egyikben a nyelv tiszta gazdagsága vagy a dalok színes bősége, a másikban a faragások vagy a szőttesek változatai, ismét másikban a népi építkezés célszerű szépsége hipnotizálja a betévedt idegent. BENCZÉDI SÁNDOR Tamási-regényalakot idéz fel bennem annak okán, amit mível s azért is, ahogyan gondolkodik. Bizonyítékul, íme pár mondatos beszélgetésünk: — Aztán elárulod-é, amit rólam akarsz írni! — Azt én ugyan nem. — S megmondanád-é vajh, miért! — Mert azt magam sem tudom még. — Nem azért, mert oly rosszat fogsz írni rólam! — Nem. — Ejszen valamit csak tudsz belőle ... — ... eleget ültem nálad, azt akarod mondani. — Azt; nem azt.. .; Nos! — Ilyenkor csak egy két szó van még .. . — Azokat halljam! — Szerkezetes... meg expresszív...; ista, meg izmus nélkül. — Szűkszavúan gondolkodói; de a másodikat akkor már mondhatnád magyarul is. — Nem lehet. Ehhez a szakma több képzetet társít. — Akkor jó. Na, Isten veled! — Véled is, Sándor! Amikor kezembe veszem a kolozsvári Utunk (bár más sajtótermékek is ennyit foglalkoznának a képzőművészettel!) e beszélgetés óta megjelent számait, látom, a Teremtő erő nem hagyta cserben Benczédit; szorgalmasan szüli Erdély szellemi nagyjainak szoborportréit az Utunkszéli halhatatlanság talapzatára, hogy a sallangmentes humor nyelvén beszédtémát állítson irodalomról, képző- művészetről. Kritikusai, méltatói egyaránt belső és külső jellemzőkészségére szánnak legtöbb mondatot, s nem indokolatlanul: művészetének arról az erényéről van szó, amely a fantázia játékos csa- pongását a lélekbelátással elegyíti. Az élet apró dolgaiban való önfeledt cselekvés egyetlen mozdulata éppúgy céltáblája ennek az alkotókedvnek, mint a nyilvánosság elől dugdosott szenvedély vagy a rejtett indulat: a cigarettacsikktől elrabolt Utolsó szippantás; a Kártyások aggodalmaskodó lapszemléje és a sorsot a képességgel tévesztő felsőbbrendűség-tudata; a vak Duhaj bikái neki- indulása és a véle szembeszegülő józanság szarvtörő ereje; a kollektivisták ösztönös és egyesült szavazó karlendítése ... — Az alakok huszonöt, harminc centi magasak, hasábosán szögletesek, s már ezért is groteszkek. S mivel mozdulataik, mimikájuk túlon-túl is élő, a mozdulatlanságot képzettársító mértani alapformák még merevebbé válnak, így az esendőség hadakozása-póza szélsőségesig fokozódik; mégis a művészet határain belüli zárt, szerkezetes egységben ... Ily tartalmi kötöttség mellett az alkotónak még arra is marad ereje, hogy a pozitív-negatív küzdelmében homorú formákkal is növelje a felületgazdagságot. Van Benczédi művészetének egy másik oldala, mely a szeretett mester, Medgyesi Ferenc szellemi világa felé fordul. A műterem nagy részében patakmedri vízmosott kövek, nemes fák csonkjai várnak a megdicsőülésre. Egyik nap ugyanaz a darab a kemence közelében, a másik nap a pádon, vagy asztalon, a harmadikon az állványon lelhető meg alakultában; mert ekkor már csak úgy ismerhető fel, ha eredeti formáját a rövid úton nem feledte az ember, s most hiányait képzeletben helyére rakja. így dolgozik együtt okos munkamegosztásban Természet és Szobrász, hogy jómagam új minőségről írhassak beszámolót. A mesterrel mért is vetettem itt össze a tanítványt? — Mert, ahogyan Medgyesi szoborideáljának kutatása közben régi korok művészetéhez nyúlt, úgy Benczédi ezt a lépést a természet alkotásai felé tette; s mivel természet és műalkotás oly közeli kapcsolatban vannak egymással az egyszerűre való törekvésben, s mert a nagy kultúrák alkotásai a természetével közeli rokonok, a két művész eredményei is összehangzók. Ezek között nőalakok, ülő figurák ölelkező kőtömegei vésődnek emlékezetünkbe sima vagy érdes felülettel határoltan s közöttük elvétve megdöbbentő erejű portrék is, amilyen a Nagy Istváné. E „másik oldal”-hoz állíthatók Benczédi Sándor faszobrai, melyek drámai erejűek, talán éppen a beléjük (vagy belőlük) plántált társadalmi kérdések okán; talán azért is, mert szerkezetük, formájuk láttán képzeletünk a kopjafák fogalmával teremt összeköttetést. Ezeknek a műveknek a kifejező ereje a kezdetben tárgyalt kisméretű szoborkompozíciókéval hasonlítható össze, de míg azokban humort virágzik a művészi lélek, addig emezekben a tragikummal társalog. Benczédi Sándor — az ötvenedik életévén túl s a hatvanadikon innen — jól ismert művész 4* 51
