Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - HORIZONT - Sütő András: Kemény János ravatalánál
folytatta, ahol az időjárás abbahagyatta vele. Megíratlan témáit, mint féltve őrzött régi fényképeket hozogatta be hozzám naponta. Ezek az emlékképek egy tusakodó, a múltnak ablakán is mindig a jövőbe kémlelő írói lelkiismeret tiszta vonalú lenyomatai voltak. Gondolatai gyakran szálltak Marosvécs felé, ahol ifjúságát és férfikorának javát töltötte. A valamikori havastulajdonos a havasokról írt könyvet, olyat, amelynek egyetlen kötőszava sem árulkodik a mecénás nosztalgiájáról. Az emlékeiből felgomolygó képsorok magyar, román és szász falvak ősi üzenetét sugallják az olvasó szívkamráiba: a testvériségét, nemzetiségi létünknek e sajátos, levegőszomjas tartalmát. Könyveinek tekintete sohasem siklott az ősi dicsőség ős bástyái felé. A vécsi vár kilátójáról mindig lefelé, a völgybe nézett; írói gondjával borostás arcú tutajosok nyomába szegődött, elkísérvén őket a Maros kanyarulatáig, a gyalogos parasztot hazáig, a lét kenyérdomjai közé. Valójában mi más az írás, mint az együttérzés hatalmával elszegődni a gyalogos emberek mellé! Búcsúzunk tőle. Kézfogásnyi közeibe már sohasem kerülünk. Kemény János véglegesen beköltözött a romániai magyar irodalom történetébe. TEMETÜNK Majdnemhogy mindennapi munkánk lett. Mintha csak tegnap írtam volna Szabó Pál haláláról is. Annak előtte a Veres Péteréről. Még szót válthattam életében Sadoveanuval, Arghezivel. S emlékszem, hogy szinte bevérzett a szemünk a nagy villámlástól, amely Tamási Áron temetésén az Ámenre érkezett. Szabédit látom Tompa László ravatalánál. A parányi ideges rándulást a bajuszán; enyhe és keserű csodálkozással vette tudomásul, miszerint egy idő óta — két nyelvészeti munka között — mind gyakrabban olvas gyászjelentéseket. Bizonyos, hogy akkor a sajátja is eszébe juthatott. A halálnak nem állandósága, hanem a közelsége ejtette gondba. — Mostanság folyvást körülöttünk settenkedik. Az ember; illúzióinak és csalódásainak az összege. Szabédinak ezt a sóhaját akkor már nem a koporsó puszta látványa fakasztotta; indítékai időben és térben szerteágazóak voltak. Az összegezés ott búj- kált a szeme sarkában. A settenkedő halálból Tény lett. A színház előcsarnokában hatalmas tömeg áll megrendültén a tény előtt. Színművészeti főiskolások elhordják a koszorúkat Kemény János ravataláról. Odakint leállították a forgalmat. A teherautó s mögötte a végtelen kocsisor kész az indulásra. Olyan az idő, mint János regényeiben: kristályos, őszi tört színekben játszó. Guruló fénykarika előttünk a motoros rendőr. A városból kiérve, szirénás rendőrkocs; kerül az élre. A szembejövő autók tiszteletteljesen oldalra húzva megállnak, felgyújtják lámpáikat. így haladunk lassú tempóban Marosvécs felé. Á gyalogos emberek, a kerékpárosok és a szekeresek is megállnak. Aki nem veszi észre, hogy mi járatban vagyunk, kíváncsi szemmel a császárt keresi; a nagyérdemű vendéget, akinek esetleg kalapot illik emelni. Valaki egyszer így jellemezte Jánost: arról lehet megismerni, hogy mindenkinek előre köszön. Őt sohasem lehet megelőzni a köszönésben. A járása csöndes, bicegős volt. Élete végén, a hátfájása miatt, botra szorult. Tomcsa Sándort nagy hóhullásban temettük. Meg-megrebbent a szemünk, hogy lássunk is valamit a fehér kavargásban. Valaki, akit bánatában négykézlábra vert a pálinka — Sándornak ifjúkori cimborája — komikus karcsapásokkal, mintha tarajos hullámok között úszott volna felfelé a székelyudvarhelyi temető meredek kaptatóján. Az öregasszonyok azokat a fátylas fekete kalapokat viselték, amelyeknek láttán Sándor nem egy írásában harsány kacajra fakadt. Tragikomikus kacagásainak gyülekezete ott sírt a koporsója mögött. Ennek a történetét is megírhatta volna; ahogyan az írással megrebbentett élet, változatlanul — mintegy kihívólag — visszatér a koporsóhoz, amelynek gazdája ki akarta forgatni a természetéből. Darwint, aki alapjaiban rendítette meg az egyház ideológiáját: papok temették el. Petőfi emlékére a Haller grófok építettek múzeumot Fehéregyházán. A kocsi műszerfalán látom: óránkénti harminc kilométeres sebességgel — lassúsággal — haladunk két sor jegenyefa között. Senki meg nem előz bennünket. Az idegen utasok is a gyászmenet végére csatlakoznak. Hatvan, hetven vagy száz motor bőg János nyomában. A rendőrkocsi vezetője hátraint, jelzi sofőrünknek, hogy kiégett a biztosítékja, nem szól a sziréna. A mi feladatunk lett a forgalmi jelzés. Ti-ti-tá-tá-ti — szól a duda oly élesen, hogy fáj a fülem belé. Egy biciklis paraszt, nagy megálló buzgóságában az árokba fordul. Felszedi kalapját a földről s bámul megilletődötten. János ode menne hozzá és bocsánatot kérne tőle. Ejnye, bátyám . . . épp miattam . .. Jelek szerint a történések valamilyen alkati-rokonsági alapon zúdulnak az íróra. Holtában is. A távozó élet, mintegy utolsó próbaként, kedvencének vagy megkínzottjának épp keze — tolla — ügyébe eső fordulatot kínál föl. Áron hazajövetele épp oly ábeli volt, akár ama csíkcsicsói süldőlegényke kalandos indulása. Farkaslaka—Lupeni-be címzett koporsóját nagy kerülő után Lupény nevezetű bányavároskánkból kellett hazafelé téríteni. Tomcsát, aki a groteszk mestere volt, a Vég hasonló műfajban kezdte megközelíteni. Nézze, Tomcsa úr, mondta neki valaki, ön maholnap elpatkol, az ezüstszeget 41
