Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - HORIZONT - Sütő András: Kemény János ravatalánál

pedig, mit a kórháznak nem fizetett volt meg, vissza kellene téríteni. Hol az a szeg? — kérdezte Sándor. — A vállcsontjában. Csak nem akarja magával vinni, másnak is szüksége lehet rá. Úgy tudom, ezt már nem volt ideje megírni. Elvitte magával az ezüstszeget és befejezetlen színdarabját, a csodásnak vélt, kék zománcé amforavázát.

Épp amikor a korongja a legszebben kezdett forogni.

*

A káprázat — a szépen forgó korong villanása — mintha közös csalogatónk lenne. Akár az emlékezetemben fölsejlő arcokon a befejezetlenség keserűsége. Életének utolsó évtizedeiben Tompa László nagyobbrészt az újjászületés gondjaiba, az áthangolás próbáiba roskadt. Nem bírom a verset befejezni, panaszolta. Zajos a szomszéd és csúnyán káromkodik. Szabédi sugárzó agyával fele életműve loccsant szét a síneken. Bállá Károly épp csak, hogy felrikkantott a megtalált Miska-hangjával. A puskapor természetű Asztalost a halál egyetlen vértolulásos mozdulattal terítette le. Pedig akkor már elkezdte levagdosni miniatűrt remeklő kezéről a természetétől idegen nagyrealizmus béklyóit. Lukács-tanítványok balzaci freskót követeltek rajta. Gaál Gábor írói munkásságát már-már ott láttuk kiteljesedni az új Korunk évfolyamaiban. Betegágyához, mivel messze voltam, egy kosár narancsot küldtem üzenetképpen. Mintha egyetlen lélegzetvétellel is meghosszabbíthattam volna az életét. Mi lehetett akkor a barátok és tanítványok aggodalma? Szegfűszál a kőtörőgép torkában. Mennyit fujdogálta nagy teleken a markát a váradi Ady-múzeumban Tabéry Géza! Emlékeit rótta; az összegezés küszöbén mondta fel szíve a nehéz szolgálatot. Ez még csak az élőbeszéd, mondogatta János önéletrajzi regényciklusának első kötetéről. Emlékeinek javát a másodikra, harmadikra tartoggatta. Ezt már nem fogjuk megismerni. Pedig a munka nehezén már keresztülvágta magát. Az íráshoz — üdvösségéhez — az életét elkészítette. Ha úgy tetszik; irodalmon kívüli céljainak véghezvitelével. Hová omlanak hát az évtizedek, miközben vers után kiált a penna? Mikes Kelemen óta mitől oly kevés beszédű ez az irodalom? A rodostói levelek elférnek egy nagyobbacska borítékban. A hűség válasza is onnan jön; Zágonból. Először a fejedelmet kellett elkísérni. Személyének esetlegességén túl: a közügyet, mit a maga módján Mikes után valamennyi nagy szellemiségünk elkísért. így lett az írásnak java része: emlékezés. Obsitos katonák visszapillantása.

*

Régen után, hogy kinyílik a Maros völgye, az Erdélyi Helikon emblémája ötlik a szemembe: a vécsi vár. Debilis gyermekek otthona. Hozzá fűződő valóságos élményeim közé röpke olvasmányemlék hangulata szivárog föl: Hunyady Sándor valamikori érzelmes pillangózása az ódon falak között. Az ő szemével nézve: a Maros ezüst szalag, a völgy smaragd foltja bársonyos; a vén hegyek hermelinpalástos, fázékony királyok, a törpe bokrok: csodás manók, az erdőrengeteg varázslók birodalma. Királylány menekítő szerpentin, a kapuban kőoroszlán, a parkban bájos tisztásfüzér, édes árvácska, ciklámen és vanília. A messzeségben mitologikus felleg alatt a titokzatos Isten széke. A boltíves, nagy termekben fenyőillat szállong, a falon vaddisznófejek, ódon fegyverek és agancsok között mélázik a fejedelem ős, kandallóban lobog a tűz, míg odakint kéken olvad a márciusi jég, gyantás illattal jön a nyár és tündérujjait rebbenti az ősz. Be jó eloltani a lámpást, égő fahasábok mellől nézni az ezüst és kék téli éjszakába, ahol is sűrű, nagy pelyhekben hull a hó. „Akár az álom.”

Mennyire nem hasonlít ez Kemény Jánoshoz! De még az őshöz sem, aki mindössze két évig volt Erdély fejedelme s nem épp idillikus körülmények között. Példának okáért a Kucsuk bég elleni támadásban halva maradott a szőlősi csatatéren. Annak előtte úgyszólván egész életét lóháton élte le, Gyulafehérvárról Krakkóig és Velencéig nyargalászva. Bethlen Gábor inasaként annak agarait gondozta, szám szerint nyolcat s kilencediknek a gyalog árnyékszéket, aminek tisztogatása, a többrendbeli megtetvesedés, hideglelés, majd a tatárfogság mintegy az írásnak, az Emlékiratnak volt előgyakor- lata. Nem tudom, Toldi Miklós „amaz nagyerejű híres vitéz” képe ott volt-e a vécsi vár fegyvertermének falán. János igazán elmondhatta volna, hogy a fejedelem nagyanyja, Toldi Petronella révén Miklóssal is rokonságban volt. Más emberfia a kalauznagybátyjával is eldicsekszik néha. Ebben a várban nem az ősöket: az írókat, megjelent könyveiket s a korabeli kisebbségi állapotokat tartották számon. Meg a közművelődésre, százezer lejes pályázatra, harmincezer lejes minden esztendei irodalmi nagydíjra elúszott holdakat. Ha ugyan Demeter Fer.enc gazdatiszt sógorom kivételével számolt itt valaki. A sógor, János gyönyörű paripájának hátán ugrott be Kamarásra Eszti nagynéném keze végett. Amikor szüleim a gazdája felől faggatták, hogy az milyen báró, mivel a szegénypártoló híre hozzánk is eljutott, rövid tűnődés után a színekből válogatott neki jelzőt: „Hát az vörös báró.”

Akár a havasi erdőrengeteg: a színház is szerelme volt. Udvari komédiásokat tarthatott volna, mint egy Eszterházy. Nem a festett deszkák varázsa ejtette foglyul. A fejét sem dugta ki a függöny mögül, hogy megmártózzék a taps özönében. Darabot sem írt — egyetlen kísérletéről tudok csupán —, amivel a színfalak mögül a rivaldafénybe óhajtott volna kiállni. Olyan korban, amikor a nemzetiségi lét kinek-kinek a nyelve alá szorult, a színház falaiban várfalakat látott. Bástyái mögött az anyanyelv húzta meg magát, jobb időkre várva. Egyszer, mint valami apró csínytevést megvallotta nekem: a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment rá a színházra. Az elképesztő számot félig suttogve mondta, száját a kezéhez emelve, körülnézelődve, mintha attól tartott volna, hogy meghallja valaki42