Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - JEGYZET - Márkus István: Gondolatok a folyóirat-olvasóban
JEGYZET MÁRKUS ISTVÁN Gondolatok a folyóirat-olvasóban 1 Vajon kik és hányán — és milyen alaposan, milyen „hatásfokkal” — olvassák e hazában azokat a folyóiratokat, amelyek a társadalomtudományok, közöttük a történettudomány új eredményeiről adnak számot! Feltűnik-e néhány ezer embernek — csupán néhány száznak — a szakma, a tudományág szőkébb körein kívül is, ha például a Századokban egy-egy fontos tanulmány jelenik meg, tegyük fel, olyan kérdésről, ami hosszú ideig a közérdeklődés homlokterében állt, ami körül évtizedekig csatáztak érdekek és nézetek! Eljutnak-e a történészek friss kutatási eredményei, felfedezésszámba menő megállapításai, viták során kiformálódó új nézetei a szélesebb közvéleményhez, például a pedagógusok és a publicisták közvetítésével! Olvassák-e a pedagógusok — ez esetben a történelmet oktató tanárok ezrei, városon és falun — a szakmájukba vágó folyóiratokat, tudomásul veszik-e a legújabbat és leglényegesebbet, ami napvilágot lát;szembesítik-e afriss tényközléseketés a leghivatottabb hozzáértőkúj meg új álláspontjait a maguk korábbi nézeteivel, azzal is, amit az egyetemen vagy főiskolán tanultak, ami a tankönyvekben áll, azzal tehát, amit az iskolában tanítaniuk kell? Módosítják-e a katedrán elhangzó tanítást oly esetben, ha a tudomány haladása, a folyamatos kutatás, elemzés, vitatás ezt vagy azt a régi tételt nyilvánvalóan túlhaladottá teszi! Ellenünk vethetnék, hogy a pedagógusnak nem ez a dolga. Neki azt kell továbbadnia, ami a tankönyvekben rögzített. Ha nem így jár el, zavarba ejti tanítványait: a tankönyvnek, vagy a tanárnak van-e hát igaza. Megingatja a diákok előtt a tankönyv, tehát a tananyag, az iskolában elsajátítható ismeretek s egyáltalán az iskola tekintélyét. A tanár — e nézet szerint — akkor jár el helyesen, ha azt és csak azt oktatja, ami a tankönyvben foglaltatik; nézetet csak az esetben változtat, ha maga a tankönyv is változik, de ebben az esetben feltétlenül. E logikából majdnemhogy az következik: a tanár maga is jobban teszi, ha nem olvas folyóiratot, vagy ha olvas is, ha tudomásul veszi is ennek vagy annak a régen hitt tételnek nyilvánvaló cáfolatát, elsüllyeszti új ismereteit, tartalékba helyezi; majd csak akkor veszi elő, ha a kérdésről rögzített tankönyvi nézet is megfelelően megváltozik. Világos azonban, hogy a tanári feladatok efféle felfogása mögött a tekintélyelvi iskola és tekintély- elvi igazság koncepciója rejlik. Az a hamis nézet, ami szerint csak a kész, a vitathatatlan, az örökérvényűnek hihető megállapítások kerek rendszere rendelkezik megfelelő nevelő erővel. Mert a gyermekek felnövekvő seregét egy elkészült, ismeretanyagában és technikájában, munkamegosztásában és hierarchiájában változhatatlan — vagy alig módosítható —világ fogadja: abba kell majd tiszteletteljesen beilleszkedniök. A tudomány pedig, a természetről, társadalomról és emberről szerzett ismereteink rendszeres összessége: ugyancsak kész, kicsiszolt, sőt valamiképp különösen megszentelt alkotórésze ennek az egyébként is kerek szerkezetiségnek. Kell-e mondanunk, hogy ez a kép hamis? És, hogy az iskola csak önmagának — tanító-nevelő munkája eredményességének — árt, ha ilyen képet próbál növendékeiben elültetni. Nem jobb-e — kérdezzük—, ha a tanár a megismerés folyamataként tanítja szaktárgyát, világosan elkülönítve a vitathatatlanná szilárdult ismereti elemeket a minden tudományban szükségképp túlsúlyban levő nyitott kérdésektől és hipotézisektől? A tanár, ha így jár el — akár matematikát tanít, akár például történelmet, gazdaságtant, irodalmat—, abba a folyamatos küzdelembe avatja be diákjait, amelyet az emberiség a maga természeti környezetének, létfeltételeinek és élettörvényeinek jobb megismeréséért folytat. A kép, amelyet ezen a módon ültethet el tanítványai fejében, kétségkívül jobban tükrözi világunk valóságát, mint a kész ismeretrendszer szuggesztiója. Alkalmasabb tehát arra is, hogy tájékoztasson. Hogy összhangba hozza az iskolai oktatást és nevelést az iskolán kívül szerzett gyermeki élettapasztalatokkal. Ne egyszerű beilleszkedésre, hanem önálló aktivitásra készítsen fel. Ha ez igaz, úgy nagymértékben a pedagógusok továbbképződési lehetőségein — erre fordítható idején, ehhez fűződő egzisztenciális érdekén és konkrét ösztönzöttségén — múlik: jól tanítanak-e vagy korszerűtlenül. Ebben a vonatkozásban különös figyelmet érdemel a folyóiratok ügye. Eljut-e a pedagógusok zöméhez a szakmunkájukba vágó egy-két legfontosabb folyóirat, elolvassák-e rendszeresen, feldolgozzák-e maguknak legalább a legsúlyosabb tanulmányokat, a lényeges vívmányokról tájékoztató közleményeket! Van-e idejük, módjuk erre — és olyanok-e az őket körülvevő körülmények, hogy ez irányban ösztönözzék őket? 87
