Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
tett magának, amibe a kedves nótákat, verseket, rigmusokat, zsoltárokat saját kézzel bemásolgatta- Egyik átvette a másiktól, kapta a világot járt komától, s így fordulhat elő, hogy felbecsülhetetlen értékű magyar, szláv és román rigmusok, népdalok és politikai versikék fekszenek ezekben a füzetekben, melyek — legjobb tudásom szerint — mindeddig nem gazdagították a magyar (és szomszéd!) történet- írást, irodalomtörténetet, sőt a legújabb költészetet, mely néha bizony olyan szánandóan fetreng a semmire se jó, negédlett hatásokban . . . Nos, az egyik ilyen füzetecske néhai Gál János „böcsületös gazdálkodó pógár” tulajdonát képezte valaha, és most a halasi Thorma Múzeum birtokában van. Ez a kézírásos könyv 1749-ből való — semmi okunk feltételezni azonban, hogy ez lett volna a legelső a sorban, s az is teljesen bizonyos, hogy a beírások nagy része átmásolás. Erre a legtisztább példa a Dósa nóta, amelyikben egy Dózsa György mellé állott kun közvitéz elkesergi, hogy a parasztfelkelés után mint édesgették elő őket rejtekhelyükről, aztán miképpen kínozták és csonkították meg mindnyájukat: „így leve, aki az magyar nak hiszen” — végződik a felbecsülhetetlen értékű dokumentum! . . . Egy másik füzet pedig a következőket rejti már évszázadok óta: az magyari urak az török kimenetele után „igen magasra láttak, de Béts elhúzta nótájokat”! Minden iskolásgyerek tudja, hogy a XVI. század végén folytak a korabeli „konstrukciós perek” melyekkel Bécs nem csupán vagyont akart szerezni, hanem egyúttal a magyarságnak a legkisebb ellenállását is megtörni. Több jel mutat arra, hogy az udvar a jászkun területekben hangulatot igyekezett csinálni a nagyurak ellen, hogy megfossza őket tömegbázisuktól. No persze, másutt is csinálták ezt az országban, de a fenti két idézés mutatja, hogy itt televény talajt leltek, és . . . És a jászkun kapitányok hatalmuk növekedését remélték attól, ha ebben a dologban az udvar mellé állnak, hiszen az űrt részben ők gondolták kitölteni. Ám a cívisvárosok is támogatták ezt a „magyarevő” taktikát, ők azonban már nem annyira kunoskodásból, mint nagyon is józan anyagi megfontolásból: ha eltűnnek a magyar nagyurak, kik a hódoltság után a legkülönbözőbb módon igyekeztek a Duna—Tisza közti földeket megkaparintani, akkor az ő területük csak növekedhet. (Hogy tehát a hódoltság alatt kialakult nagy magyar mezővárosok Buda felszabadítása után is megmaradtak, annak egyik fő oka a felső és alsó szándékok ilyen találkozása.) Ilyen erővonalak kuszálódtak a törökök kiverése utáni másfél évtizedben, s mindezek ismeretében már nem túl merész az állítás, hogy a jászkun districtusok nem is állnak a nagyságos fejedelem mellé, sőt ellene lépnek föl, ha Bécs nem éppen 1703-ban adja el a három kerületet ötszázezer talléron a Német Lovagrendnek! A várasok népe tömören meghőkölt az adásvétel hírére. Az idevágó iratok böngészése felér egy mélylélektani tanulmánnyal. Az egyikben még az áll, hogy az a bizonyos Felsővadászi, megunván dorbézolásait Lengyelben, kósza rablókat gyűjtött maga köré és némely várakat, várasokat zaklat. A másik irat regisztrálja a Német Lovagrend birtokbalépését — hogy aztán a harmadikban hirtelen azt találjuk: bizonyos követek (név nincs!) messze vidéken keresgélték „Rákotzi Ferentzet, ki újabban Érdél fejedelmének is mondatik”, Bottyán János nevű alvezérét meg is találták, az ajándékokat renden átadták és Isten segedelmével szerencsésen hazatértek az irdatlan útból . . . körbe biztosított élet. .. Egészen természetes, hogy az iratok ilyen egymásra rétegződése után nem várhatunk valami nagy hazafias lelkendezéseket. Igaz, azok ebben az időben még nem is igen voltak szokásban a nép körében, csak egészen nagy urak és tanult deákok éltek a haza, a magyar nép sőt a szegény magyar nép fogalmakkal. Az első halasi könyvecskében nem találni ilyen kitételeket, mutatóban sem. A nép körében ez csak jóval később, valamikor Martinovics táján, de még inkább az 1848-as forradalom idején lett közkeletű - • ■ Nem várhatunk, és nem is találunk hát lelkesedéseket, annál inkább a törökök alatt kimódolt és megszokott stílust. Ezerhétszáznyolc, május tizennyolc: Halas várasa tizennégy szekér szénát, harminc vágnivaló tulkot, huszonhat jó paripákat és százötvenhét kenyeret szállít a Nagyságos Fejedelem dunaföldvári táborába. Az írásos elismervény a magisztrátus ládájába gondosan betétetik, egy apró feljegyzéssel ki pótoltatván: az szekereket, igavonókat és embereket sántzépítés okából visszafogták. — Ezerhétszáznyolc, május huszonkettő: Halas várasa Kecskeméten a császáriaknak átadott húsz szekér szénát, tizennyolc tulkot, harminc pár igavonó ökröt és kétszázhúsz kenyereket. Az írásos elismervény... lásd, mint fent, az apró feljegyzéssel együtt. A sort folytathatnánk és nem csupán halasi példákkal. Mindez kényszer volt, közvetlenül vagy közvetve. Még ha a császáriaknak nem muszáj küldeni, akkor jobb kedvvel visznek a kurucoknak. De a kettő együtt! Világos, hogy a kettő együtt a kikerülhetetlen kényszer formáját öltötte szemükben ... Tudnunk kell azonban, hogy a teljes kép valamivel derűsebb: érzelmileg vitathatalanul Rákóczi mellett voltak, hiszen a császár előbb adóra kötelezte őket, aztán pedig eladta a kerületeket a német lovagrendnek. A szabadságharcosok viszont a régi status quot látszottak biztosítani — ráadásul Rákóczi meghirdette a vallásszabadságot, amiről Bécs hallani sem akart! De még ezen is túl: a felkelők táborában emberibb hangnem és bánásmód uralkodott. A kun városok azonban érezhették a kurucok hatalmának labilitását. Inkább valóságosnak találták a labanc uralmat, s égetőnek, hogy az új módit kitanulják. Erre utal, hogy a szabadságharc után gyorsan úgy tűnik, mintha a felkelés sohasem lett volna, illetve, mint „az kurutz haramják garázdálkodását” 84
