Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (I.)
emlegetik. Jóllehet kényszerítve voltak erre.de legalább ne emlegették volna olyan sűrűn! De megtették, mert az újfajta gondok között a szabadságharc, a nagy kísérlet egy szép álomnak tűnt. És a kereskedelem, a gazdálkodás fellendülése közben, az adócsökkentésekért harcolva ugyan ki figyel oda az álmokra! A legégetőbb gond azonban a redemptio, a visszaváltás volt. Alig van a témával foglalkozó történetíró, aki a kunoknak a Német Lovagrendtől való önvisszaváltását ne dícsérőleg értékelné. Az érvek között sorakozik a szabadságszeretet, az ősi jogok tisztelete és a példás összefogás. Ez körülbelül mind igaz is, végre azonban szögezzük le, miheztartás végett: a kun várasok szenátusai és lakosai nagyfokú rászedhetőségről tettek tanúbizonyságot (nem először és nem utoljára, sajnos), mikor a visszaváltásba belementek. Mert miről van szó! Trónrakerülésükkor a Habsburgok — egyebek mellett — a jászkun területek kiváltságait is elismerték. Megválasztásuknak ez is egyik feltétele volt. A török kiverése után azonban szemrebbenés nélkül átlépték. Mert pénzre volt szükségük, és ezt honnan lehetett legkönnyebben beszerezni, mint a gyarmatnak tekintett Magyarország kiárusításával! . . . Igenám, de a Német Lovagrend jelenléte később kellemetlenné vált az udvarnak! Megszabudalhattak volna tőlük, ha . . . Ha visszafizetik a félmillió aranytallért! Volt-e ennyi pénz a kincstárban, sohasem fogjuk megtudni, az éca azonban: fizessék vissza az érdekeltek! — ez az ötlet megfizethetetlen volt. Vagy nagyonis megfizethető. A redemptio gondolata felülről indult, mintegy jelzésként: ha vissza akarnák magukat váltani, annak talán nem lenne akadálya. A formaságok érdekében azonban cirkuszt játszattak a szegény áldozatokkal: alázatos követek a nádorhoz, az udvarhoz, majd a lovagrendhez. Mindegyik indig- nálódott egy kicsit, de legjobban Bécs: nahát, csak nem gondolják ezek a jászok és kunok, hogy az udvar ne tudná visszafizetni adósságát!! A deputációk ekkor rémülten bizonykodni kezdtek: ó rém, dehogy is, nekik ez meg sem fordult a fejükben, és igazán bocsánatot kérnek, hogy a német lovagoknak vissza akarják fizetni a császár adósságát... Az udvar azonban még így sem adta olcsón. Csak akkor békült meg, mikor a kun városok még nyolcvanezer forintot ráígértek az ötszázezerre, mely pótlólagos összeg a császári kincstárba folyt be! Csúnya cirkusz volt, de formailag nagyon fontos Bécs számára: soha a jászkun kerületek ne mondhassák, hogy nem ők kérték, sőt könyörögték a redemptiót. És kellőleg örülhessenek is a magas engedélynek, az uralkodói kegy és jóindulat e fényes bizonyítékának! Az engedély után kezdődött a pénzek összegyűjtése: ki mennyit bír adni az ősi jogok és hírnév visz- szaállítására . . . Hát nem sírnivalóü . . . Azzal együtt, hogy az ötlet igen gyakorlatias és célravezető: minden polgár annyit fog részelni a földhasználat jogából (azaz az ősi jogokból és vitézségből), amennyi pénzt bead. Ez egyben azt is jelentette, hogy teljesen átrendeződik a lakosság jogi és valóságos státusza . . . Korábban már többszörösen tapasztaltuk, hogy nem az a kun, aki kun, hanem aki vállalja a kunságot — most ez megtetéződött: az lett kun, akinek legalább egy minimális összege volt erre a célra. Aki az alapösszeg többszörösét fizette, az többszörös kun lett, míg aki nem tudott fizetni, az ősi jogait csak elméletben tarthatta meg, azaz elvesztette. A Homokhátság kun városainak külső és belső viszonyai így rendeződnek újjá, köztük az újratelepülő Félegyházáé és Majsáé is ... És Kecskemét! . . . Kecskemétnek nem kell nyögnie a redemptiós összeget. Kap viszont a nyakába egy kegyurat, de ezzel együtt: Kecskemétnek nincsenek vérremenő belső vitái a redemptiós jog miatt, nem kell őriznie és centiznie polgárai között az ősi kiváltságokat. Kecskemétnek „csupán” dolgoznia kell, valamint termelnie, eladnia és vennie. S ők igyekeznek megfelelni a sors által rájuk rótt feladatnak . . . Egyébként nem lehet mondani, hogy helyzete sokban különbözött volna a patinás kun városok helyzetétől. Mert máskülönben neki határozottan nehezebb volt. Hozzá könnyebben beszállásolhattak katonaságot, gyorsabban és biztosabban behajthatták rajtuk a pótadókat — mert kevesebb helyre fellebbezhettek, mint a kun városok. A Rákóczi-szabadságharc után az egykorú iratokat jó száz éven keresztül két főcsoportra lehet osztan i: A városok mikor mennyi katonát adtak, mennyi forspontot, élelmiszert, takarmányt, jószágot és robotot szolgáltattak: hétéves háború, harmincéves háború, és a többi, tőlünk idegen hatalmi versengések. A másik főcsoport a gazdálkodás, a terjeszkedés, a gazdagodás. Igen, határozottan a gazdagodás, bár nem vargabetűk nélkül: ekkor ezt vásárolták, akkor azt szerezték, ilyet építettek, olyat renovál- tattak. Ez a két főcsoport, az iratok mennyisége alapján, ha azonban jól odafigyelünk, van egy harmadik vonulat is. Halas például a XVIII. század ötvenes éveinek végén rendeletileg tiltja ki területéről a „hontalan, háztalan” egyéneket, kik „ha szerét vehetik”, lopnak,csalnak, rabolnak. A dolgot rendjén találhatnánk, és még figyelmünket sem keltené föl, ha a kalocsai érsek nem tiltakozna e rendelet miatt. S rá pár évre Mária Terézia leirata: A református városok kötelesek befogadni a másvallásúakat. . . A szenátus ezt alázatosan tudomásul veszi. Tehet egyebet! Néhány év múlva újabb utasítás: a reformált városok kötelesek templomot emelni a másvallásúaknak. Tizennyolc év múlva a halasi katolikus pap pökhendi beadványban konstatálja a szenátusnál, hogy a református lelkésznek nagyobb az évi jövedelme, mint neki. Erre a szenátus írásban csak akkor reagál, mikor a kalocsai érsek is sorompóba lép 85
