Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld
egészében meg kell újulnia, a kor követelményeihez kell igazodnia. Nem lehet, hogy a városok egyes részein csak teljesen újat építünk, más részeket pedig sorsára hagyunk addig, amíg az új számára azok is csákány alá kerülhetnek. Ezt a célt szolgálták volna az ötvenes évek végén megindult sortatarozások, lakásfelújítások, foghíjbeépítések, azonban ez alföldi városainkban nem válhatott annyira általánossá, mint a fővárosban, ahol már fejlett építészeti együttesekkel álltunk szemben. Ezért egyes alföldi városainkban az új lakótelepek modernsége és a városközpontok épületegyüttesének elavult állaga kiáltó ellentétben áll egymással. Komolyabb városközpont-rekonstrukcióra a 60-as évek első felében legjobb tudomásom szerint csak Szolnokon került sor az alföldi városok közül, ám ez sem sikerült a legjobban. Alig egy évtized múltán kiderült, hogy ez a városközpont-rekonstrukció nem felel meg a korszerű igényeknek, amit bizonyít az is, hogy Szolnoknak máris egy modern, több közlekedési szintes városközpontot terveztek, amely a 70-es években valósul meg. Ne sajnáljuk tehát, hogy a 60-as években a városközpontok rekonstrukciója egy kicsit háttérbe szorult, mert azokkal a szegényes építési megoldásokkal, amelyekkel akkor dolgoztunk, úgysem tudtunk volna egy több évtizedes igényt korszerűen kielégítő rekonstrukciós programot végrehajtani. Ennek a folyamatnak a túlerőltetése odavezetett volna, hogy a városközpontokat lakótelepi típusépületekkel tűzdeltük volna tele, s hiányoztak volna a praktikus, modern megoldások és az itt nélkülözhetetlen nemes anyagok. Hacsak a kecskeméti Rákóczi út, a Leninváros vagy az új városközpont sáv- és toronyházainak építészeti megoldásait hasonlítjuk össze, különösebb szakmai felkészültség nélkül is megállapíthatjuk, hogy egész korszakok választják el ezeket egymástól, annak ellenére, hogy mindössze két évtized alatt jöttek létre. Afejlődés tehát olyan nagy és olyan szembetűnő, hogy néhány év alatt múlttá — s elavulttá — tehet egy stílust. A korábbi történelmi korok építészeti stílusai évszázadokig meg tudtak őrizni hegemóniájukat ma egy évtized alatt túlhaladottá válnak. Az európai viszonylatban is modern építészet kezdetére az első kísérlethez Kecskemét szolgáltatta a példát, az Aranyhomok szálló épületével. Gondoljunk csak vissza, milyen országos vihart kavart ez az épület „túl fényűző” kivitelével. Bár Kecskemét hírét, nevét sokan tisztelik, mégis alig egy évtizede még az volt az általános vélemény, hogy „túl fényűző” ez a szálloda ehhez a városhoz. Vajon ki merné ma ugyanezt állítani a megmosolygás veszélye nélkül? Akkor, valóban, hosszú idő után ez volt az első modern szállodánk. Ma már egy féltucatnál is több megelőzi, a Duna-lntercontinentáltól a balatonfüredi Marináig és Annabelláig! És ki lepődik meg ezen? Az Aranyhomok, ha nehezen is, de áttörte a megszokottság és a kisszerűség guzsbakötő,,társadalmi értékítéletét”. Olyan fordulópontot jelentett építészetünkben, amelyre sokáig fogunk emlékezni. Ezt követően már nem is kellett sokáig várni a szegedi modern megyeháza megépítésére és az első toronyházak megjelenésére Debrecenben, Szolnokon és a többi alföldi városban. Igaz, hogy ezek is „vitában születtek”, de már korántsem olyan heves és kisarkított vitákban. Persze ezzel kapcsolatban is voltak, akik felvetették, hogy a toronyházak rontják a hagyományos alföldi városképet, továbbá, hogy túl drága az építésük. Végtére azonban ebben a vitában is azok győztek, akik megfelelő bátorsággal és előrelátással mertek ehhez a kérdéshez hozzányúlni. Hol van ugyanis az előírva, hogy Kecskemét vagy a többi alföldi város sziluettjét a mai modern korban is ugyanúgy a templomok együttese határozza meg, mint Petőfi korában? Itt az ideje, hogy a ma embere is az égre „rajzolja” szimbólumait, miként a középkor templomépítő emberei tették. A 60-as évek második fele — gazdasági fejlődésünk eredményeként — építészetileg is sokkal maradandóbb, modernebb alkotásokat tud felmutatni, mint az azt megelőző évtized, ezekre sokszor inkább szegénységünk és rosszul értelmezett takarékosságunk nyomta rá a bélyegét. Éppen ezért örvendetes, hogy több alföldi városunk: Nagykőrös, Csongrád, Szentes, Orosháza, Békéscsaba városközpontrekonstrukciója is a hatvanas évek második felében indult meg, mert így remény van arra, hogy ezekben — és a többi városokban is — igazán modern épületegyüttesek jönnek létre. Erre csak a csabai Kner nyomda modern toronyépületét szeretném példaként felhozni, amely ipari objektum létére is a város egyik ékessége. Hangsúlyos épülettömege magára vonjaazodalátogatófigyelmét. Nézhetnénk akár a Duna-lntercontinentál fiókintézményének is! Az, hogy ma már az Alföld ilyen épületekkel is dicsekedhet, társadalmunk teremtő, alkotó erején túl, azt is bizonyítja, hogy a kecskeméti Arany- homok-vita után szabad teret kaptak a modern építészeti megoldások. Az a pezsgés és jó értelemben vett modernségre, korszerűségre való törekvés, amely ma már város- építészetünket jellemzi, jótékonyan hat a magánlakásépítők ízlésének, igényeinek megváltozására is. A magánlakásépítések aránya nagyon jelentős, és nem mindegy számunkra, hogy ez mennyire — és hogyan — befolyásolja a városok általános képének fejlődését. Az elmúlt negyedszázadban sokan ostorozták — Kodály Zoltán is! — az egykaptafára készült, sátortetős, két hármasablakos, vályog- és egyéb téglából összerótt, fantáziátlan „pallérházakat”. (Ez a kifejezés is Kodály Zoltántól ered.) Úgy tűnik, hogy a 70-es évtized ebben a vonatkozásban is alapvető változásokat hoz majd a magánlakás-építkezésekben. Egyre jobban terjed az egy- vagy többemeletes családi és ikerházak építése, amelyek a városképhez méltóbb épületeknek minősülnek. Terjed a központi és gázfűtés, a beépített garázsok gyakorlata, ami mind azt bizonyítja, hogy az urbanizálódás hulláma nemcsak a közösségi, hanem a magánlétesítményeket is elérte. A szebb, a korszerűbb életfeltételek megteremtése felé visznek útjaink és ez feltétlenül biztató. Úgy tűnik, hogy a 70-es évtized alapvető fordulatot hozhat az Alföld urbanizá4* 51
