Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld
ciójában. Gyökeresen megújul az Alföld településstruktúrája. Nem véletlenszerű és egyedi jelenség lesz a modern, korszerű lakások elterjedése. Az Alföld kilábol az évszázados sártengerből, és a vályogfalú építkezés egyre inkább a múlté lesz. A városokban tehát a fejlődés jó irányban halad. Csak tudjuk tartani vagy fokozni ezt az ütemet! Egy égető gondunkról mégsem szabad megfeledkeznünk: a tanyai lakáshelyzet javításáról, az itteni épületek felújításáról, korszerűsítéséről. Ez az, ami még sok fejtörést okoz számunkra. A tanyák többsége még sokáig megmarad. Az ott élő emberek helyzetének javítását tehát nem oldhatja meg a városok gyors ütemű fejlődése sem. Nagyobb figyelmet kell fordítanunk hát a tanyákra. El kell hárítanunk azokat a mesterséges akadályokat — építészeti szabályrendeletek stb. —, amelyek a tanyák öntörvényű fejlődését akadályozzák, az elmaradottságot konzerválják. Az egészséges ivóvíz, a villany vagy egyéb más elektromos áramtermelő forrás, a kövesút nélkülözhetetlen feltételei a tanyák feltámadásának, egészséges lakóhellyé válásának. Az Alföld további gyors ütemű urbanizálódásának kulcskérdése: a gazdasági fejlődés ütemének tartása, az iparszerű mezőgazdaság általánossá válása és az ipar nélküli nagyközségek iparosítása. Csak a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés teremtheti meg akár a közösségi, akár az egyéni urbanizálódás feltételeit és anyagi alapjait. Eddig is azok a városok és vidékek urbanizálódtak a leggyorsabban, ahol a gazdasági fejlődés átlagon felüli szintet ért el. Erre ezután is ügyelnünk kell. Vannak kedvező jelek, amelyek optimizmussal tölthetnek el bennünket e tekintetben. Ezeket az alábbiakban próbáljuk összefoglalni. Az Alföld gazdasági fejlődésének távlatai Említettük már, hogy az alföldi mezővárosok és nagyközségek ipari fejletlensége következtében a mezőgazdaság szocialista átszervezésének második hulláma készületlenül érte ezeket a településeket, s ennek következtében a mezőgazdasági termelésből felszabaduló munkaerő nagy részét nem tudták megkötni, ezért az elvándorlás fokozódott. Az Alföld megyényi nagyságú területein még ma is a mező- gazdaság az urbanizálódás legfőbb anyagi bázisa. Az 1968-as gazdasági reform, amely jelentős lépést tett a korábbi agrárolló megszüntetése és az értékarányos árrendszer kialakítása felé, nagyban növelte a parasztság korábban alacsony átlagjövedelmét. így az utóbbi években egyes megyékben (Bács-Kiskun, Békés) a termelőszövetkezeti családok egy főre jutó jövedelme meghaladta az ott élő munkás- és alkalmazotti családok egy tagra jutó jövedelmét. Ez feltétlenül pozitívan hatott a mezőgazdasági területek urbanizálódására, elsősorban a saját erős lakásépítkezésekre, lakáskorszerűsítésekre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mintáz, hogy olyan nagy községekben, mint Soltvadkert, Kecel, Kiskunmajsa vagy Mélykút, egészen városias mértékű lakásépítkezéseket, valóságos városközpont (minicentrum) építéseket fedezhetünk fel. Az Alföldön tehát a mezőgazdasággal mint városképző és fenntartó erővel még sokáig számolnunk kell. A mezőgazdasági termelésnek és jövedelemszerzésnek azonban van egy nagy fogyatékossága: eléggé ki van téve az időjárás és más természeti csapások viszontagságainak, aminek következtében a ma még pozitív tendenciák holnap megtorpanhatnak vagy stagnálásra kényszerülhetnek. Ezért a mezőváros jellegű településeken vagy nagyközségekben az urbanizálódást kizárólag csak a mezőgazdaságra nem alapozhatjuk. Feldolgozóiparunk fejlesztésével is foglalkoznunk kell. És itt érkeztünk el a mezőgazdasági szövetkezetek, állami gazdaságok feldolgozó- és melléküzemági tevékenységének kérdéséhez, amely a mezővárosok és nagyközségek gazdasági alapjainak megteremtése szempontjából döntő jelentőségű. A mezőgazdasági szövetkezetek a reform bevezetése óta gazdasági okoktól vezéreltetve melléküzem- ágakat hoztak létre, amelyek már bizonyos szívó hatást gyakorolnak az iparban foglalkoztatottakra is. Ez azt sejteti, hogy megfordult már a szél: nemcsak az ipar szívhat már el munkaerőt a mezőgazdaságból, hanem fordítva is fennállhat ez a helyzet. Ez a folyamat — vagyis, hogy a mezőgazdasági melléküzemek bizonyos szívó hatást gyakorolnak az ipari munkaerőre — egyesek szerint kedvezőtlen és abszurd helyzeteket teremt. Két évtizeden keresztül az rögződött belénk, hogy csak az ipar szívhat el munkaerőt a mezőgazdaságból, illetve a vidékről és nem fordítva. Valóban furcsa helyzet lenne ez, ha a vidék—és közelebbről az Alföld —gazdasági szerkezetét nem ismernénk, és azzal mint realitással nem számolnánk. A főváros és az iparvidékek munkaerő-elszívó hatása az elmúlt két évtizedben azért lehetett olyan erőteljes az Alföldre, mert az itteni gazdaság viszonylag fejletlen volt, és a teljes foglalkoztatottságot nem tudta biztosítani. A munkaerőt a túlkoncentrált nagyipar foglalkoztatta, amely akkor még az extenzív fejlődés szakaszában volt. Azóta az is kiderült, hogy ez a túlkoncentrált ipar a népgazdaság különböző szektorainak differenciált igényeit teljes mértékben nem képes kielégíteni, mert az egyedi, kis- vagy középszériában való termelés nem kifizetődő számára. Legtöbbször éppen ez a nagyipar keresett olyan kisebb üzemeket, vállalkozásokat, amelyek ilyen jellegű igényeit ki tudják elégíteni. Az teremtette tehát meg a melléküzemágak létjogosultságát, hogy hazánkban kevés a kis- és középüzem, és a meglévőknek a gazdaságos szérianagyságához tartozó termelési és fogyasztói igénye sincsen kielégítve. Ha ez az objektív igény nem lenne, akkor hiába volna a szövetkezetek minden igyekezete a melléküzemági termelésre. 52
