Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld
Csongrád, Szentes vagy Makó a 30-as években (amikor Erdei Ferenc a Futóhomokot írta) még jobban megfelelt a kor követelményei szerinti város fogalmának, mint manapság, annak ellenére, hogy a fejlődés nyomai szemmel láthatók és vitathatatlanok. Közben azonban az urbanizáció világméretekben gyorsabban haladt, és mi, vitathatatlan erőfeszítéseink ellenére is, csak viszonylagos elmaradásunkat „tudtuk tartani” az anyagi urbanizálódásban élenjárókhoz képest. Ez tükröződik az infrastrukturális ellátottság (alapközművek, közlekedési és kiszolgáló létesítmények ellátottsága) tekintetében is. „így a magyarországi infrastruktúra ma nagyjában-egészében ugyanolyan helyet foglal el a nemzetközi rangsorban, mint az 1950-es évek első felében” (Csernok Attila—Ehrlich Éva—Szilágyi György: Az infrastruktúra történeti fejlődésének néhány jellemzője, Társadalmi Szemle, 1971/11). Az infrastruktúra fejlesztése köztudottan nagyon beruházásigényes. Egy fejlett,urbanizálódott városban majdnem annyi tőkebefektetést igényel, mint amennyit a termelés állóalapjai lekötnek. Ezért az infrastrukturális ellátásban főként a leggazdagabb, legfejlettebb országok állnak a rangsor élén. Fejlesztése azonban a további gazdasági fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Hiányos infrastruktúra mellett nem képzelhető el korszerű termelés, egyes iparágak megtelepedése, sem fejlődése. Az Alföld gazdasági fejlődését mind ez ideig nagymértékben hátráltatta egyes városokban a hiánya. Ipar csak oda települhet, ahol az infrastrukturális ellátottság nagyjából biztosítva van. Ahol viszont nincs ipar, ott nehezen épülhet ki az infrastruktúra is, mert nincs, ami ennek megteremtését vagy fejlesztését finanszírozná. Tehát egy bűvös körrel állunk szemben. Majdnem olyan ez, mint a „tyúk vagy tojás”-vita, vagyis: Melyik volt előbb? Melyiknek keli előbb meglenni: az iparnak vagy az infrastruktúrának? Csak azt mondhatjuk, hogy ahol egyik sincs meg, ott párhuzamosan kell mindkettőt megteremteni. Ez azonban viszonylag drágábbnak és költségesebbnek tűnik ott, ahol egyik sincs meg, mint ahol legalább az egyik megvan. Évtizedek mulasztásait kell tehát behoznunk, viszonylag rövid idő — néhány ötéves tervperiódus — alatt, hogy tartani tudjuk helyünket az európai középmezőnyben. Ebben a tekintetben az Alföldön van a legtöbb tennivalónk. Annak illusztrálására, hogy az elmúlt évtized sem telt el nyomtalanul, vegyük röviden szemügyre az urbanizáció itteni legfontosabb vonásait. Nézzük meg, mitfejlődött egy évtized alatt az Alföld anyagi urbanizációja. Melyek a legfontosabb eredményei és milyen tanulságokat vonhatunk le ezekből a jövőre nézve? Az Alföld anyagi urbanizációja A hatvanas évek elejének városfejlesztési koncepciói az Alföldön is még az ötvenes évek sajátos vonásait hordozták magukon. A fő irányzat: a tömeges lakásprobléma szorításának enyhítése, a lakásépítések mennyiségének növelése, a fényűző — de sokszor még a nagyobb távlatokra is tekintő — megoldások mellőzése. Ez akkor annál is tiszteletreméltóbb törekvés volt, mert a házgyári lakásépítés még kezdeti, kísérleti stádiumában járt, és főként a középblokkos építésben öltött testet. Nagyblokkos elemekből történő építkezés csak az évtized második felében kezdett kibontakozni. Ilyen középblokkos elemekből épült az alföldi megyeszékhelyek lakótelepeinek többsége: szolnoki Vosztok, a debreceni Új Élet park, a nyíregyházi Északi városközpont, a kecskeméti Leninváros. majd Széchenyiváros, valamint a szegedi Ogyessza és Tarján lakótelep és a középvárosok kisebb lakótelepei. Őszintén meg kell mondanunk, hogy a lakótelepek nem arattak osztatlan sikert sem a szakemberek, sem a lakosság körében. Ezt a szociológiai felmérések is egyértelműen bizonyítják. Az új lakástulajdonosok kezdeti öröme az évek és a hétköznapok során lassan elszivárog, a kisebb bosszúságok, hiányérzetek feldúsulnak, és egyre többet meditálnak azon, hogy ezek a lakótelepek így, ilyen formában vajon jók-e. A lakótelepi emberek egyre több problémát vetnek fel a hiányos kereskedelmi vagy szolgáltatóipari ellátottsággal, a szórakozási és művelődési lehetőségek hiányával kapcsolatban. Hiányolják az igazi városi környezetet; amely nemcsak emeletes lakóházakból áll, hanem szép üzletsorokból, sétálási lehetőségből, az egyéni igények viszonylag közeli kielégítéséből. Ezek lakótelepeink többségénél hiányoznak. így nemcsak a felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is egyre több a hiányérzetük. A lakóépületek közötti szabad területek sok helyen grundokká válnak és ott galerikbe verődnek a fiatalok. Akik ma a lakótelepek ellátottsági, közérzeti hiányosságait bírálják — joggal —, azok megfeledkeznek arról, hogy ezeket valójában a nagymértékű lakásínség leküzdése céljából hoztuk létre. Az, hogy a lakótelepeket nem tettük iíyen komfortossá, kompletté ellátási tekintetben, mint kellett volna, szintén azzal függ össze, hogy a rendelkezésre álló keretből elsősorban lakásokat igyekeztünk építeni — üzletek, szolgáltatóházak, közművelődési létesítmények helyett is. Éppen ilyen takarékossági okokból mellőzzük a nemes anyagokat, a szebb, változatosabb formai megoldásokat. Ennek következtében túlzottan uniformalizáltra, sablonosra sikerültek ezek a lakótelepek. E problémák megoldása — elsősorban a lakótelepek sivár egyhangúságának feloldása, ellátottságuk javítása — a következő évekre vár. Gyakran felvetődik az a kérdés is, hogy a lakótelepek építése mellett túlzottan elhanyagoltuk a városközpontok és egyéb alközpontok rekonstrukcióját. Ez igaz, ami annál is inkább feltűnő, mert a város egy élő, eleven organizmus, amelynek az eddigi tapasztalatok szerint minden emberöltőben teljes 50
