Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld
Az alföldi megyeszékhelyek közül 1960—1970 között Szolnok fejlődött a leggyorsabban. Lakossága negyvenezerről hatvanegyezer főre nőtt, vagyis 26,2%-kal. (Ez országos viszonylatban is kiemelkedő, hiszen ezt az ütemet csak Dunaújváros, Székesfehérvár és Pécs szárnyalta túl!) A második leggyorsabban növekvő város Nyíregyháza, amelynek lakossága 24,3%-kal nőtt. (Ötvenhétezerről hetvenegyezer főre.) Harmadik: Szeged (19,8%-kal), negyedik: Debrecen (19,5%-kal), majd Kecskemét (16,7%-kal) és Békéscsaba (10,5%-kal), következett. Az Alföld városhálózatát 1970-ben harmincnégy város alkotta. Ebből két megyei jogú város (Debrecen és Szeged), négy megyeszékhely (Kecskemét, Nyíregyháza, Szolnok, Békéscsaba), valamint huszonnyolc egyéb járási jogú város. A járási jogú városok többsége külső megjelenésében még mezőváros jellegű, de nyolc város kivételével már az iparban foglalkoztatottak aránya magasabb, mint a mezőgazdaságban dolgozóké. Az elmúlt évtized tehát tartalmában nagy változásokat eredményezett a mezővárosokban. Ma már a múltté az a teória, hogy mezőváros az, amelynek lakossága túlnyomó többségében a mezőgazdaságból él. A járási székhelyű mezővárosok 1960—1970 között még fel tudnak mutatni 2%-os népességgyarapodást, de milyen elenyésző ez a megyeszékhelyek népességnövekedéséhez képest! A nem járási székhelyű városok népessége azonban már 5,9%-os csökkenést mutat. Még kedvezőtlenebb a kép egyes városi joggal nem rendelkező mezővárosok és óriásfalvak esetében, bár ezek területileg nagyon eltérő fejlődést mutatnak. A Pest környéki ún. bejáró községek népessége hirtelen felduzzadt, a többieké pedig még a nem járási székhelyeknél is nagyobb mértékben csökkent. Ennek ellenére ezeket mégsem vonhatjuk ki az Alföld városhálózatának köréből, mert mintegy százra tehető a számuk, és ebből ötvenhárom nagy létszámú községnek 1980-ig meg kell oldanunk a gyorsabb urbanizálódásra való bekapcsolódását. Lehet, hogy első látásra ez a szám túlzottan nagynak tűnik, mégsem csökkenthető, mert a település- hálózat gazdaságos rekonstrukciója szempontjából jelentős szerepet kell nekik szánnunk. Ezekben a nagy létszámú községekben (kilenc-tízezer lakoson felül) a népesség ellátottságának községi szinten való konzerválása nemcsak hogy nem indokolt, de nem is célszerű. A csökkenés vagy stagnálás ellenére is itt nagyobb távlatokban még jelentős számú ember él, akiknek foglalkoztatási és ellátottsági színvonalat kell biztosítanunk, ha a város és falu közötti különbségek fokozatos felszámolására törekszünk. Pest megyében 13, Békésben 11, Hajdú-Biharban 9, Bács-Kiskunban 7, Szolnokban 6, Szabolcs-Szatmárban 4 és Csongrádban 3 ilyen nagyközség van. Hogy milyen nagyarányú változás, arányeltolódás következett be településrendszerünkben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Aszód esete. Erdei Ferenc 1937-ben megjelent Futóhomok című művében Aszódot még a többi Duna—Tisza közi várossal egy sorban említi. ,,E városok közül Baja,Vác, Szentendre, Aszód nyugat-európai értelemben vett kisvárosok, Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza és Kalocsa pedig mezővárosok” (i. m. 12). Ma Aszód nemcsak Duna—Tisza közi viszonylatban, hanem Pest környékén sem állja ki az összehasonlítást az urbanizálódott nagyközségekkel, mert amíg népessége még alig éri el a 6000 főt (1937-ben 4164 fő volt), addig Érdé 31 080, Vecsésé 19 200, Dunakeszié 18 J00, Monoré 16 800 fő, és sorolhatnám még így tovább. A hagyományos települési súlyarányok nagymértékben felborultak, és a régiek mellett egyre több olyan nagyközség nevét kell tudatunkban helyére tennünk, amelyeket a statisztikák ismeretének hiányában még ma is kis, koszos falvaknak gondolunk, de népességük és jelentőségük révén már a városi rang megszerzésének kapuját döngetik. És ez nemcsak Pest környékén van így, hanem szinte minden megyében. Erre különösen akkor kellett felfigyelniük az illetékeseknek, amikor néhány évvel ezelőtt a nagyközségi rangokat osztogatták, és meglepődéssel tapasztalták, hogy nagyon sok község egyáltalán nincs meghatódva attól, hogy nagyközségi besorolást kapott, mert a városi rang megadását remélte. Kétségtelen, hogy ezek a nagyközségek és mezővárosok egyáltalán nem a kor követelményeinek megfelelő színvonalú városok, ezért a városi rangot még nem kaphatják meg. Az ott élő emberek, vezetők tudatában azonban még él az a felismerés, hogy nagyon sok városunk két-három évtizeddel ezelőtt — amikor már régen városok voltak ! — sem voltak sokkal fejlettebbek, mint amilyen szinten most ők állnak. Sőt nagyon sok olyan nagyközségünk van, amely már ma is kiállja az összehasonlítást mondjuk Túrkevével, Kisújszállással, Törökszentmiklóssal, Hajdúböszörménnyel vagy Hajdúnánással, amelyek fölött egy kicsit megállt az idő az utóbbi két évtizedben. Nehéz dolguk van tehát a megyei vezetőknek a sok városi rangra pályázó mezőváros, nagyközség között, ha igazságot akarnak tenni és a felterjesztésnél rangsorolni. A lényeg az, hogy a városi rang megszerzése nélkül is, egyik „várományosnak” sem válik kárára, ha tovább erősödik, csinosodik, hogy valóban meg tudjon felelni a kor követelményeinek, és ne csak a „névtábla” változzon meg, hanem a tartalom is. Tény, hogy az Alföld urbanizációja a 70-es évek küszöbén erősen sodró szakaszába érkezett. Ezt a folyamatot nem feltartóztatni, hanem segíteni, támogatni kell, hogy ezek a települések se álljanak meg a félúton: a falu és a város között. Mert azt már mindenkinek tudnia kell, hogy itt nem szimpla falvakról van szó. A faluburokból már régen kinőttek, mégsem mondhatjuk meggyőződéssel, hogy felnőttek a városi keretek közé. Kétségtelen tény az is, hogy még sok városi joggal rendelkező településünk sem város, a szó igaz értelmében. Cegléd, Nagykörös, Mezőtúr, Karcag, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, 4 Forrás 49
