Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Kínlódások
Ha a világ, az emberiség egyszer gyónna, minden bűnét, lustaságát, minden borzalmas hazugságát meggyónná őszintén, megbánna mindent és levezekelne —, akkor, akkor talán . ., még lenne remény földi paradicsomra. Arra, amire szakadatlanul vágyik az ember. * Azt érzem, hogy sok mindent tudni van képességem, de tehetségem, predesztinációm nincs. Csak kinevezek ezt-azt legfőbbnek, és azt erőltetem, míg el nem hiszem, hogy predesztinált vagyok. A rendkívülit akarom látni magamban, az egyszeri megismételhetetlent, azt, aki híján kisebb, kevesebb lenne a Világ — aztán belényugszom: hisz más ugyanezt akarhatja. Elgondolom, mi is lenne, ha mindenki egyéniség lenne! Az egyéniség — legalább is mostani létezésünk közepette — csak úgy érvényesül, ha kitűnik. A kitűnés — a hívságon kívül — már fizikális-pszichikális nehézség is. Ezért aztán belé- nyugszanak, belébutulnak vagy beléhivalkodnak az emberek a sorsukba. Úgy kéne élnem, hogy ne tűnjek ki, mégis egyéniség, hasznos, eredeti valaki legyek. Egyszerűen azt akarom hinni és érezni, hogy fontos, nélkülözhetetlen vagyok. Volt idő, mikor — remélem: ép elmével és tisztességgel — elképzeltem („tudtam”), hogy énbelőlem Megváltó lesz! Hisz anyám miért ne lehetne az én Szűz Máriám, és akartam, vártam érezni bennem az isteni erőt, az isteni fogantatást. Úgy képzeltem, halottat is életre tudnék támasztani. Csak mernem kéne. Merni kiállni a gyászoló gyülekezet elé, és azt mondani: Kelj föl és járj! — Ez is elmúlt, lélektani adalék maradt. * W. S. és a többi beles — aki mindent tud! — nem támadhatók, igazuk van, s mégis érzed, hogy nincs, mert megbúvik a bölcs, mindentudó hazugság, a feddhetetlen exhibicionista őszinteség bennük! Ha velük vitázol, ha támadod őket — nevetségessé válsz, naivvá leszel! Ők pedig — hétnyelven beszélő okosok — szellemesek és gátlástalanok, megköszönnek mindent, és semmire sem tartanak igényt! Te pedig — látomásuk bűvös csodáját írígyled kétkedve, lesújtva — mit is mondhatnál?! * Zúg a fejem. Zúg. Meleg vízzel öblíti magát az agyam. Füstöli ez a bitang cigaretta. Nincs gondolatom. Nincs akaratom. Csak zuhog rám annyi bölcs igazság — milliárd kétely, hamis bizonyosság. Még szólni sem tudok. Káromkodni se. Hát van értelme?! * Egyedül lenni. Egyedül egy kis szobában, fala fehérre meszelt, levegője hűvös. Ablaka égre néz. Itt ebben a röntgenérzékeny csöndben kívánnám megnyugvásomat, józan, tisztult gondolataimat. S aztán, majd aztán kijönnék onnan: cselekedni. Krisztus is elbújdosott a sivatagba, mielőtt sorsát beváltotta. De lehet, hogy magamra maradva ebben a bezárt, lassúvá szorított csöndben nem tudnék elszakadni a zajtól, az emberektől, a szerelemtől, s lehet, hogy kínomban lealjasítanám magam . . . * Az ember kiszolgáltatottsága minden baj, keserűség, bántalom alapja! Egy embert egy másik birtokol, kizsákmányol, kényszerít, megdönt, meghamisít. Az ember gyönge, kiszolgáltatottja magamagának. (A gondolat avultan régi: lásd Rousseau: Discours sur l'inégalité . . .) Mégis, ki hibája ez? Azé, ak i hagyja vagy azé, aki megteszi?! Ismét megrekeszt a beszélt emlék! Szinte őrjítő! Vasárnap a fiatal pap is erről beszélt a templomban: szeresd az ellenségedet, áldd azt, aki rosszat tesz neked! S azt mondta, ez nem passzivitás, hanem humanista, jézusi aktivitás! Megőrjítő! Valóban nem naív ember az, aki nem üt vissza, aki visszamosolyog, aki kenyeret ad dobott kőre?! Nem naív, gyönge, bátortalan?! * A szentek kora lejárt. Az ideák világát komikus, csenevész darabokra robbantotta az atombomba. Előttünk fekszik emberfajunk ezertitkú története, nyakunkra hurkolódik a beláthatatlan jelen. A világot megváltani kellene! Arra pedig gyöngék vagyunk. És gyávák. Isten tévedett, embertelenül . . . Bölcsnek vagy prófétának kellene lennünk. De bölcsek nem vagyunk. A hitünket meg alumínium filléreken megvásárolta gőgös bölcsességünk. Mint csip-csup szuvenírt. * Fölfalni mindent! Lenni valakivé! Ha írni akarok — hát megnyugodnom nem szabad! Minden szorít. Vagy csak úgy érzem, úgy éreztetem magammal. Bénít az akaratlan közbeszóló sutaság . . . Minden összacsap a fejem fölött: nevek, művek, vélemények, adatok áradata, állásfoglalások, meggyőzések kavalkádja. Nagy ember nagy ember ellen, kis ember kis ember ellen. Van persze összhang is, látványos látszat és búj káló rebellis valóság . . . Béna a fejem, a kezem, olyan öreg, fáradt a testem, hogy néha ijedve jajdulok belé. Egyik legfőbb feladatom: hogy nem kötelezem el magam. Senkinek, soha, semmiért. Ma, szinte bárhova kötődnék, mindenütt sérült, hibás, megbénult dolgokhoz, gondolatokhoz kötődhetnék csak. Nekem, nekünk élnünk kell! Teremteni! * 21
