Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Kínlódások
Mi már történelmileg is sokat tudunk, akár a szentimentalizmusról, akár a romantikáról, akár a racionalizmusról, a dezilluzionizmusról, egzisztencializmusról, nihilizmusról, oblomovizmusról, messianizmusról. Behelyettesíthetnénk magunkat Balzac, Stendhal s annyi más műveibe. Ők már rólunk is elmondtak sokat — hisz a mi korunk végül is onnan kezdődött. Az igazi modern kor akkor kamaszodon. De Descartes-ot is idézzük, ha kell, Hegelt is és még annyi foghíjasán ismert filozófust a görögöktől Sartre-ig, megmagyarázván hibáikat és erényeiket, elhelyezvén őket a korukban. Mindennek csak utánna kell néznünk. Platonnak is, Kierkegardnak is. Úgy tűnik, Marxnál is többet tudunk, mert látjuk az elmélet gyakorlatát. Mégis a semmittudás bizonytalansága van bennünk. Miért? Helyettünk annyian annyi okosat megfogalmaztak már! Annyi fiatal halt forradalomtól, háborútól, kiábrándultságtól, koravénségtől! Mit tehetünk? Miért? Ki és mi ellen?! * Végül is mindent remekül megmagyarázunk. A személyi kultuszból is kibeszéljük a történelmi szükséget meg a haladás rugóját. A kapitalizmusból is mindenből. Ilyen értelemben Káin „műve” is szükség- szerű volt! Sőt! Elengedhetetlenül szükségszerű! * Ne bántsuk mi már az apáinkat — nekik úgyis végük. Betegek, nem épek. A háború és az ötvenes évek után nem maradtak — nem maradhattak — egészségesek. Nagyapáinknak — a század legkegyetlenebb sorsú, legszomorúbb életű, legméltánytalanabb, keserű nemzedéke — meg vannak számlálva a napjai. A kérdéseinkre csak mi válaszolhatunk. Csak mi. Mások nem értenek, nem érthetnek bennünket. Álljunk a lábunkra, dolgozzunk, erő legyünk, ami önmagában is erő, tudat, melynek önnön talaja van! * Tudok, tanulok az elidegenedésről —filozófia, szociográfia, szociológia, világjelenség, amennyiben világjelenség a kapitalizmus. Na bumm. Ki vagyok fizetve. * Persze. A világ változott. Valaha tenger volt itt Európa helyén. Valaha szárazföld volt az Atlantióceánban. Valaha az ember szőrös volt, nagy volt az arc- és kicsi az agykoponyája. Valaha közösség volt, aztán egyenlőtlenség lett. Rabszolgák és nyomban filozófiák — a rend megindoklása végett. Évezredes kultúrák és kasztrendszer. És vallások és Sokratesek, és Descartes-ok és Rousseau-k, és Morus Tamások és Erazmusok. Persze. A világ változik. Szüntelen más arcot formál magának. Csak épp megváltozni nem akar. Megváltozni. Én hiszek azok igazában, akik megszenvedtek érte, és akik egészen biztos, hogy többet kínlódtak, mint én. De ez még semmi az „üdvösséghez”. * Mindig ítélni akarunk. S aztán a gyakorlat a gyors, biztos hitelű ítéletet módosítja, szinte mindig. * Kinek írni? Nemzetnek — világnak — embereknek? Miért írni? Miért én írok? Miért hiszik el, hogy én írhatok? Mit jelenthetni? Könyv- és olvasmánymániát?! A nemzet. Kihalunk? Meg kell-e ezt állítani? Csak mi haldoklunki A világ nincs agóniában? Nem korcsosul minden és mindenki? Hol találni most ideális egészséget? Vallásban, szabadságharcban, jövőküzdelemben, testvériségben, szerelemben, miben?! A Holdra eljutottak. Miért, hová, merre, meddig?! — Választ a még föl nem adott kérdésekre! Attól megoldódik majd India és holt nagyapám megalázása, attól el lehet majd feledteni a keresztutat?! Krisztus halálát feszületbe korcsosulva?! Az emberek (Történelem, Sors, Végzet?!) bűneit az ősöktől máig?! (Bűn?! Mi is az kételhetetlen egyértelműen?!) Minden azért: hogy élve maradjunk, hogy mások vagy magunk jobban, igazabbul éljünk?! (Igazabbul? — mihez viszonyítva igazabbul?) A kommunizmus — ahol majd az igazi történelem kezdődik? Hol? Mikor? Itta Földön —vanni még van hely, de Ember, egészséges, nem manipulált lesz-e még?! A gyermek mire születik a társadalomban, a családban, s önmagának — az ész, az értelem hogyan fog bánni véle?! írunk, mert elkezdtük, és mert rátettük a vak, őszinte, önző hitet. Magunk hús-vér tulajdonát? Önzetlenül? Jót akarva? Másnak, másért áldozva? írunk, mert elkezdtük. Az ember tökéletlenül kész gépezet. (A mondat Descartes-tól való.) De a tökéletlen szóban furcsamód benne a tökély ellenpár torz alakja is. Vergődünk? Szenvedünk? Tökélyt harcolunk magunknak? Tökélyre törekszünk? Honnan indultunk — hová? Itt vagyunk. Mennyi vér? Áldozat? XIX. század költői. És én miért vagyok akarattalan és hálátlan? Miért lett minden rossz abból, amit jól, csak jól akartak mások, apáink, mindenki ! Mert mindenki végülis jót akart! Hit újra?! Teremteni félelemből, mint az állatember — hogy 22
