Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - SZEMLE - Fábián László: Orbán Ottó: A föltámadás elmarad - Simon Zoárd: Kertész Ákos: Makra
zárt immanens problémákat gondoltatja tovább vele, hanem egyúttal saját életének megvizsgálására is kényszeríti. Míg Makra sorsán meditálunk, saját sorsún kon is tűnődnünk kell. A passzív szemlélő kényelmes és biztonságos helyzetből kimozdít a mű és résztvevővé alakít, kiszolgáltat a belőle kisugárzó emberformáló akaratnak, esztétikai étosznak. A regény végsősoron az önismeret drámája. Makra Ferenc olyan munkásfiatal, aki egy véletlennek is felfogható esemény következtében kiszakad hagyományos környezetéből, elfogadott emberi értékvilágából. Szeretne a régi, belső motívummá szervesült elképzelése szerint élni, de gondolati fogékonysága, erkölcsi érzékenysége, melyet egy szerelem fénye és melege is ébreszt, táplál, új életforma, új magatartási igény keresésére ösztökéli. Önismeretének tisztítótüze, iskolája ez a szerelem. De Vali mellett sem tud kitartani, részben azért, mert fél feladni régi életfelfogását, vágyait, másrészt pedig a lány és barátai életstílusát helytelennek érzi. A lány ötvenhat komor őszén disszidál, Makra megházasodik, félig kötelességtudatból, félig önmaga előli menekülésként. A Vali-szerelem formálta Makra a régi Makra vágyait teljesíti be, mintha ugyanaz az ember maradt volna, mint aki a lány megismerése előtt volt. Ez a tulajdonképpeni tragikai vétség, s a felbukkanó új nő, az új szerelemféle már csak az utolsó alkalom, hogy élete csődjére döbbenjen, felismerje, Valiban önmaga legjobb lehetőségét, igazi valóját vesztette el. Vali szerelmének nem vállalása az önmagáról való lemondást is jelentette. Az öngyilkosság ennek a beismerése. Makra története az önismeret drámája, de ugyanannyira a lelkiismereté is. A Salgóéknál, Vali barátainál való utolsó összejövetel bizonyítja, hogy Makra nem csupán azért menekült el a lánytól, mert gyáva volt vállalni új önmagát, hanem morálisan is idegenkedett a Salgóék képviselte erkölcstől. S ez a fenntartás nem „pietista lelkizésből” eredt, mint Vali értelmezte, sokkal inkább egészséges becsületérzésből. Ahogyan Vali a nem kívánt terhességet fogadta, megmutatta, hogy élet szemléletében a tartalmas igazságokkal jócskán keverednek felszínes, fellengzős ál bölcsességek, negatív frázisok, s az általa természetes önzésnek nevezett fogalom nyers önzést is takar. Gyengécske érv az anyaság ellen, hogy ,,ő nem szül ágyútöltelékeket, nem gyarapítja a rádioaktív hamut”. Az ilyen negatív, pesz- szimista frázis éppen olyan üres, mint az optimista szólam, csak az előjel más. Kár, hogy Kertész ezt a témát, Vali és Makra erkölcsi felfogásának össze nem illőségét csak per tangentem említi, nem bontja ki a maga mélységében. Ám nagyobb problémát okoz ennél Vali személyének értelmezése. A lányt ideállá, majdnem szimbólummá növeszti az író, az emberi teljesség, a forradalmárság képzetét, példáját inkarnálja alakjában. Holott Vali jellemének sajátos vonása, hogy csak valamivel szemben az, aki. Tud tiltakozni, elutasítani, lázadni, de csupán ezt tudja. Nyilván ezért vándorol- tatja ki az író, s ezért nem engedi újra hazajönni, pedig kiderül, hogy nem követett el semmit, tehát bántatlanul visszatérhetne. A regénynek ez a mozzanata egyébként nem hiba, hiszen Vali csak katalizátornak kellett Makra életében, elindította a fiút önmaga felé, ez volt a feladata, S viszont, ha a lány hazajönne, elveszthetné a tüposz vonzó varázsát. Szerkezetileg indokolt Vali külföldre szakadása, de gondolatilag nem. Azzal, hogy olyan könnyen útilaput kötött talpa alá, Vali emberi súlya, erkölcsi hitele csökken. Vali kint marad, mert ott nyugodtan lehet ellenzéki, élheti tovább korábbi itthoni életformáját. Könnyebb, sikeresebb ideálnak lenni valami ellenében, mint a hétköznapok pozitív eszményeként élni. Futólagosán értesülünk, hogy Vali a nyugati lázongó diákmozgalmak romantikus hőseként bolyong a világban. De Makra itthon akarja megvalósítani önmagát, az adott körülmények között. S tragédiája abban áll, hogy ő is csak negatív példát tud adni: ha öngyilkosság árán is, de nem vállalja tovább a megalkuvást. Egykor téves ítéletből, önmaga hibás értékeléséből, rossz önértelmezésből lemondott arról, hogy az legyen, aki lehetne, másodszor levonta a végső tanulságot, ha nem lett az, akivé kellett volna, nem érdemes élnie. Nem tud hazugságban élni. Az önmagafölötti ítélet bátorsága, következetessége hozza magával az olvasó tisztító, eszmél- tető megrendülését. Makra sorsát olyan gazdag intellektuális aura övezi, hogy éppencsak a regény által fölvert gondolatok néhány foszlányát tudtuk ideírni, pár kérdésre felszólító erő a mű egyik legnagyobb érdeme. Egy esztétikai kifogásunkat azért mégse volna illő kikerülnünk, mert már Szókratész is azt tanította: „arról, amit dicsérünk, igazat kell mondanunk”. Szerintünk az igazsághoz hozzátartozik az is hogy Kertész olykor pusztán beszél hőséről, körülírja, magyarázza, ahelyett, hogy evidensen megmutatná. Áz író beszél alakjai helyett. Sartre vetette Mauriac szemére, hogy úgy viselkedik hőseivel, mintha istenük volna. Kertész is a regényt nyitó verekedés epizódjában annyira magyarázza, mit akart s mit nem a hős, minek volt tudatában, minek nem, hogy már-már gyanús lesz, Makra nem szuverénül él, hanem az író mozgatja hátulról, mint egy árnyjátékfigurát. A regény sodrában azonban a főszereplő, míg önmagáért sorsával birkózik, önálló életre kap (Vali éppen ellenkezőleg: romantizált fantommá foszlik). És élete tanulságos emberi sorssá sűrűsödik. S ez a sors olyan emberséget reprezentál, melynek tükrében az olvasó hívebben megismerheti magát. Makra öngyilkossága élni segítheti, jobban, teljesebben, emberibben élni. SIMON ZOÁRD 95
